Az 1990-es évek egyik meghatározó metalgitárosával, James Murphy-vel készített interjúnk első részében (ITT olvashatod) a Death–Obituary–Disincarnate-évek voltak fókuszban. Az alább olvasható folytatásban a Murphy-féle gitározás, a hangmérnöki és produceri munkák, hangszerek és dalírás mellett arra is fény derül, ha megtehetné, változtatna-e bármit karrierjén a legendás hathúrvarázsló.
– A Cancerrel és a Testamenttel is készítettél lemezeket, illetve turnéztál, de két szólólemezed is megjelent, és bármi legyen is a produkció neve vagy stílusa, szólóid azonnal felismerhetőek. Mi a Murphy-íz titka? Tanultál formálisan zenét, vagy autodidakta vagy?
– Középiskolában tanultam valamennyi elméletet és egy középhaladó-gitárkurzuson vettem részt, ám utóbbi inkább egy vicc volt, mindenféle gügye nótákat gitározgattunk. Igaz, segített a kottaolvasás elsajátításában, ám mint gitáros, az órán kívüli tevékenység volt igazán hasznos számomra, amikor a haverommal rock- meg metaldalokat tanultunk egymástól. Ezt az epizódot leszámítva autodidakta vagyok, és a mai napig tanulok: lemezekről szedek le dolgokat, ez nagyon élesíti a hallást, emellett soha nem sajnáltam a pénzt zeneelméleti, illetve egyéb jellegű gitároktató-kiadványokra. Egész könyvespolcnyi tananyagom van, hiszen mindent megtartottam. Mindig az újat kerestem, zenészként nyitott voltam az újdonságokra.
– Naponta gyakorolsz?
– Dehogyis. Szeretnék, de amint említettem, az utóbbi pár hónapban a házamat újítottam fel és a gitárjaimat elcsomagoltam, biztonságba helyeztem. Emellett rengeteg produkció keverését és maszterelését is végeztem. Egy vagy két hete gitároztam legutóbb, aztán gondosan visszacsomagoltam a hangszert. Figyelj, 35 vagy 36 éve gitározom, szóval nyugodtan félrerakhatom néhány hónapig a hangszert, majd egy-két óra gitározás után már sínen vannak a dolgok, egy-két nap alatt meg elérem a korábbi szintemet. Aztán egy-két hónap rendszeres gitározás után már akár turnéra is mehetnék. A tudás nem vész el, és amint mondtam, hamar visszalendülök formába.
– Soha nem szerettél volna egy teljesen instrumentális lemezt készíteni? Talán a tervezett új szólólemez ilyen lesz?
– Igazából az első szólóalbumomat instrumentálisnak terveztem, de Mike Varney, aki mindkét szólólemezemet kiadta, addigra már besokallt a teljesen instrumentális albumoktól, ezért ragaszkodott ahhoz, hogy fele-fele arányban legyenek azon instrumentális, illetve énekes dalok. Kezdtetben nem voltam elragadtatva az ötlettől, ám végül a közös munka Devin Townsend, Chuck Billy vagy Eddie Ellis énekesekkel jó móka volt. Így aztán a második lemeznél már nem volt ezzel gondom, hiszen érdekes volt különféle énekesekkel dalokat írni. Visszatérve a kérdésre, nem gondolkodtam azon, hogy egy esetleges újabb szólólemez az előző kettő receptje szerint készülne-e a dalok jellegét illetően. Lehet, marad a korábbi formula, hiszen sok énekes van, akivel szeretnék együtt dolgozni. Emellett így talán különlegesebbé válnak az énekes, illetve instrumentális dalok, mintha csak egyik vagy másik sorjázna a lemezen. Éppen, ahogy egy finom csokis–epres sütemény esetében, ahol a két eltérő íz kitűnően kiegészíti egymást. De ez igazából csak egy kósza ötlet jelenleg.
– Mikor várható tőled új produkció?
– Tudod, a szólógitározás az életem. A Disincarnate egy jellegzetes, meghatározott stílussal rendelkező zenekar, én meg folyamatosan írok, különféle stílusú riffek gördülnek elő a kezeim alól. Szóval, ha lesz új szólólemez, biztos, nem death metal stílusban írom. Arra ott van a Disincarnate, melynek folytatását az emberek várják tőlem. Ahogy újabb szólólemezt is. Szóval egyelőre minden ködben van még, ami biztos, hogy ismét aktívan szeretnék zenélni. Death metalt és nemcsak. Ugyanakkor számomra vélhetően lejárt a két–három hónapos turnék ideje. Legutóbb 2000-ben, a Testamenttel turnéztam hosszasan. Talán öregszem, de már nem élvezném, hogy 5–6 fickóval egy furgonba zsúfolódva zötykölődjek nap, mint nap. Más volna, ha repülővel utaznánk, pöpec szállókban laknánk. Van egyébként egy projekt, amellyel talán jövőben lemezt adnánk ki, és fesztiválokon lépnénk fel, ám egyelőre minden részlet titkos.
– Kicsit beszélj a gitárjaidról. A Death-ben Ibanez S-modellen játsztál, az Obituary-időszakban BC Rich-en, majd a Caparison mellett horgonyoztál le.
– Valóban, már régóta a Caparisonnál vagyok. Talán tizennégy éve. Minden évben kapok tőlük egy hangszert, úgyhogy már tizennégy Caparison van a tulajdonomban. És mindet imádom.
– És ami az erősítőket, effekteket illeti…
– Nem ragadtam le egyetlen cégnél az erősítőket és ládákat illetően, és túl sokféle van belőlük ahhoz, hogy itt sorolni kezdjem.
– Korábban említetted a producerkedést és a hangmérnöki teendőidet. Mikor, hogyan kezdődött ez a fejezet az életedben, kitől tanultál?
– A felvételkészítés mikéntje iránt már karrierem kezdetén, a Spiritual Healing rögzítésekor érdeklődtem. Scott Burns-szel dolgozni egy meghatározó élmény volt. Mindig érdekelt a technikai háttér, az effektek, erősítők, szóval, amikor becsöppentem a stúdióba (Morrissound – szerk.), és megláttam a keverőszobában az óriási cuccot, lenyűgöző volt, nem beszélve Scott munkamódszeréről. Amikor a Spiritual felvételeire megérkeztünk, a szólóim kábé 50 százalékban voltak kidolgozva, a többit meg improvizáltam. Scottal több verizót is rögzítettünk, majd a legjobb változat került lemezre. Amikor egy-egy dolgon csiszolnom kellett, az Scott számára unalmas volt, így megmutatta, hogyan tekerjem vissza a magnószalagot, hogyan indítsam el a felvételt, s mind így. Mikor elégedett voltam az eredménnyel, Scott után kiáltottam, aki közben a többiekkel csevegett vagy tévézett éppen, és ugortunk a következő szólóra. Szóval az ábécét mellette sajátítottam el, és jó érzés volt, hogy senkinek nem kell rám várnia, a magam ura voltam. Ez be is ültette a bogarat a fülembe. 1989-et írtunk, és a stúdióban egy csomó szaklap volt szanaszét, amelyekbe belenézve rengeteg érdekességet találtam különféle mikrofonokról, mikrofonozásról, stúdóépítésről. Előfizettem az összes magazinra, és folytonosan olvastam, tanultam. Aztán az Obituary-lemez felvételeinél gyakorlatban ismét végigkövethettem a tanultakat Scottnál, hiszen ugyancsak a Morrissounban stúdióztunk, ahogy később a Cancer-lemez fevételeinél is. Rengeteg könyvet olvastam, és minden egyes alkalommal, amikor stúdióba vonultam egyik-másik zenekarral, még többet tanultam az egyes hangmérnököktől.
– Mi volt az első hangmérnöki munkád?
– 1995-ben, hat évvel a Spiritual felvételei után, amikor az első szólólemezemen (Convergence – 1996) dolgoztam, megépítettem az első stúdiómat Kaliforniában, és a dobokat leszámítva a felvételeket magam készítettem. Az addigi tapasztalataim rengeteget segítettek, szivacsként szívtam magamba az információt. És ma is úgy vélem, elég jó munkát végeztem a lemezen. A második szólóalbum (Feeding The Machine – 1999) készítésekor már az agydaganatom miatt nem voltam jól, így túl sok mindent kiengedtem a kezemből, szar is lett a produkciós munka. Ellenben az első lemez produkciós munkája, figyelembe véve azt a korszakot, a rendelkezésünkre álló költségvetést, jól sikerült. Ott indult minden, az volt az első melóm hangmérnökként.
– Scott volt az egyetlen tanítómestered?
– Minden tanulási lehetőséget megragadtam. A Testamentben rendes fizetést kaptam, függetlenül attól, hogy éppen turnéztunk, stúdióztunk, vagy semmit nem csináltunk. Az üresjáratokban felhívtam a Bay Area-környékbeli stúdiókat, és asszisztensként segédkeztem, ami ugyancsak kitűnő tanulási lehetőség volt. Persze, a kábeltekeréstől az ebédszállításig minden belatartozott a munkába, de a szakmát így lehet ellopni.
– Említetted, a Spiritual szólói fele-fele arányban megírtak, illetve imprózottak. Ez egy bevált recept nálad?
– Igen, stúdiózáskor kábé fele van megírva egy-egy szólónak. A keret, esetleg egy-egy dallam, vagy dallamfoszlány, pár ötlet, aztán az egész a stúdióban teljesedik ki. Ahogy említettem, több felvételt készítek, akkor derül ki ugyanis, hogy mi működik és mi nem.
– Hogyan írsz dalokat?
– Általában egy riffel indul a folyamat. Alkalmanként egy dobritmussal, amelyre rányomok egy riffet, ám legtöbbször a riffek jönnek legelőre. Amikor beszálltam a Death-be, a dalok fele meg volt írva, így négy számot írtunk közösen. És nagyon könnyen ment minden. Chuck megkérdezte, „haver, van valami riffed?”, mire egyet megmutattam, és ő rögtön rávágta, „vagány, van nekem egy, ami kitűnően illik mellé”. Terry (Butler basszusgitáros) is előhozakodott egy témával, Bill (Andrews dobos) meg már nyomta is alá a dobokat, így pár óra alatt kész is volt egy fél dal. A közös dalírás erről szól: ha egy hullámhosszon vagy a többiekkel, minden simán megy. Én, Chuck és Terry ebből a szempontból remekül találtunk. És Billt sem hagynám ki. Nem jazz–fúziós terepen mozgott, mint zenekarbeli utódai, ám ez rendben is volt, hiszen utóvégre death metal banda voltunk. Szóval rendkívül kreatív témákat hozott a lemezre, amelyek igazán lükttővé tették a riffeket. Mióta kiléptem a zenekarból, nem beszéltem vele, de ahhoz a lemezhez ő volt a tökéletes dobos. Ahogy a néhai Sean Reinert (1971–2020) csodálatosan teljesített a Humanon (1991), és nehéz bárki mást a helyébe képzelni azon a lemezen, ugyanúgy elképzelhetetlen számomra a Spritual Sean játékával. Remek dobos és csodálatos ember volt, szerettem volna vele játszni, de a Spiritual Bill játékával tökéletes. Akkor és ott nagyon együtt voltunk négyen, így a dalok pikk-pakk elkészültek. A dalírásra nincs receptem, van, hogy egyedül megy jobban a dalírás, máskor meg, ahogy a Death-ben is történt, együtt írtam a többiekkel, a próbateremben. Chuckkal nagyon inspiráltuk egymást. Bedobott egyikünk egy riffet, a másik meg már nyomta is a folytatást. Vagy egyszer épp skáláztam egy szünetben, mire Chuck, aki épp Billel dumált, szólt, hogy folytassam, ő meg felkapta a gitárt, és alá nyomott pár akkordot, így született a Killing Spree bevezetője. Máskor meg valami az eszembe ötlik, és azt próbálom eljátszani. Summázva, egy riff, másokkal való közös zenélés, egy dobritmus vagy egy kósza ötlet egyaránt beindíthatja a dalírást.
– Végül azt kérdezném meg, ha bármit változtatnál a karriereden, mit tennél másképp?
– Lenne valami. Ha visszamehetnék a Testament-időkbe (1994–1999), egészségbiztosítást kötnék, és általában rendszeres orvosi ellenőrzésekre járnék. Ezt leszámítva elégedett vagyok az összes lemezzel, amelyet rögzítettem, vagy amelyen játsztam. Mondhatnám, jó volna visszamenni a Death-beli időkbe és ne bosszankodni annyira azon, mit mondott egyik-másik zenekari tag, így talán tovább együtt maradtunk volna és újabb lemezeket készíthetett volna az a felállás, hiszen, mint mondtam, nagyon könnyen írtunk együtt, de ez megváltoztatta volna a Death történetét, ahogy a sajátomat is. Karrierem első tizenhárom évében minden tökéletesen klappolt, amíg az agydaganat ki nem vont a játékból egy időre. Addig nem gondolkodtam azon, mit változtatnék. De mindaz ami és ahogyan történt tett azzá az emberé, aki ma vagyok. A történtek miatt fókuszáltam jobbá a produkciós munkára, és hidd el nekem, hangmérnökként, producerként sokkal több pénzt keresek, mit amennyit valaha is kaptam zenészként. Lakást vásárolhattam, találkozhattam a menyasszonyommal, és soha korábban nem voltam boldogabb, mint az elmúlt 3–4 évben, mióta megismertem őt és együtt élünk. Szóval semmit sem változtatnék ezen. Talán az elmúlt tíz évben jó lett volna többféle stílusban gitározni, illetve tanulni. Így lehet most már egy rendkívül jártas jazz- vagy klasszikusgitáros lennék. Mindkét stílusban játszom kicsit, felvételeken is játsztam, de nem ártana gyakorlottabbnak lennem. Ja, még egy. Másképp járnék el a második szólólemezem produkciós munkáival: valódi dobokkal, normális keveréssel, jó hangzással rögzíteném azt. Sajnálom, hogy az a lemez úgy sült el, de mentségemre szolgáljon, épp beteg voltam.
Pingback: Megemlékezés és szellemi gyógyulás - PONTHATHÚR