„A technika kézben van”

Timo Tolkki hathúrhős nevét legtöbben a Stratovarius-ból ismerik, és sokak számára mai napig ő A Stratovarius-gitáros, akkor is, ha 2008-ban különváltak hősünk és a power metal csúcsait megjárt zenekar útjai. A finn gitáróriással a dalszerzés és gitározás mellett a közelgő dél-amerikai turnéról, stúdiózásról, következő szólólemezéről, szupergruppokról, Stratovarius-újjáegyesülésről és készülőben levő saját zene-streamelő platformjáról is beszélgettünk.

– Mikor és kinek a hatására ragadtál gitárt először?

– Ötévesen láttam életemben először gitárt. Egyedül voltam az unokatestvérem szobájában, és kíváncsian nézegettem a hangszerét, majd a pengetővel végigszántottam mind a hat húron, és tetszett, amit hallottam. Két évvel később karácsonyra akusztikus gitárt kértem, így hétévesen megkaptam az első nylonhúros hangszeremet. Magamtól be tudtam hangolni, hiszen még emlékeztem a hangokra. A zene korán magával ragadott, édesanyám mondta, háromévesen már a rádióban hallott Beatles-dalokra táncoltam.

– Autodidaktaként vagy intézményes keretek között tanultál gitározni?

– A már említett unokatestvéremhez jártam gitározni 8 éves koromban. Akkordokat tanultam tőle, előszeretettel játszott Beatles-dalokat. Tízéves lehettem, amikor gitáriskolába mentem, ahol ugyanúgy az alapakkordokat tanították: C-dúr, E-dúr, F-dúr, s mind így. Utóbbi nagyon nehéz volt, fájt is rendesen a bal kezemen a mutatóujjam, emlékszem. Aztán 13 éves koromban meghallottam a rádióban a Smoke on the Water koncertfelvételét a Deep Purple Made in Japan lemezéről, és akkor történt valami, nagyon megragadott az a riff. Onnantól kezdtem Blackmore-t hallgatni, főként a Purple-t, aztán a Rainbow-t is. Az első általam vásárolt album a Rainbow On Stage című dupla koncert bakelitlemeze volt, amelyet addig hallgattam, amíg szó szerint elkopott, így újból meg kellett vennem. Mondhatni, önmagamtól sajátítottam el a gitározás csínját-bínját, hiszen egész nap a lemezen hallottakat próbáltam eljátszani. Azon a koncertlemezen Ronnie Dio (RIP) volt az énekes, akivel később néhányszor találkoztam, és 2007- vagy 2008-ban a színpad mellől végignéztem egy koncertjét, és arra gondoltam, „baszki, ez ugyanaz a fickó, aki AZON a lemezen énekel!” Csodálatos dolgok ezek.

– Még mindig naponta gyakorolsz?

– Dehogy. Viszont tizenhat és huszonhat éves korom között, tehát tíz éven át napi nyolc órát gyakoroltam. Mondhatni reggeltől estig a gitárt nyüstöltem. Ekkor sajátítottam el az egyes technikák alapjait, ekkor szívtam magamba a legfőbb hatásokat. Manapság a koncertezést élvezem igazán. Tavaly Mexikóban 23 koncertet adtam. Kétórás fellépésekről beszélek, és magam is meglepődtem, mennyire jól gitároztam. Mondhatni, a technika kézben van, és még mindig érnek új hatások, amelyek a szólózásomban is tetten érhetők.

– Nemcsak a szólóid, hanem az általad írt dalok is azonnal felismerhetők zenekartól vagy énekestől függetlenül. Hogyan történik nálad a dalírás?

– Igazából nem tudom, beszélhetek-e bevált módszerről. Ez érdekes téma, hiszen sok kedvencem, így például az ABBA tagjai nem komponisták, nem olvasnak kottát, csak simán dalokat írnak, és amikor megkérdezik őket, „hogyan írjátok a dalaitokat?”, azt válaszolják, „nem tudjuk, csak úgy jönnek.” Úgy vélem, ihletettnek kell lenni, bármi is legyen az, ami inspirál. És önbizalomra is szüksége van egy komponistának. Magam mindig a dalcímmel indítok. Ezt tartom szem előtt, aztán jöhet kézbe a gitár vagy odaülök a billentyűkhöz. Az általam írt dalok zöme 15–20 perc alatt született meg. Olyan is volt, hogy szöveggel együtt. Igazából az egyes dolgok befogadásáról, és azok kifejezéséről, továbbadásáról szól a dalírás. Sosem ülök le azzal, hogy „most dalt kell írnom!” Biztos működne a dolog, de nálam ez nem így megy. Ha elkap az ihlet, aztán 15 perc alatt mégsem kerekedik semmi az ötletből, nem is kínozom tovább a dolgot.

– Melyik része születik meg elsőre a daloknak?

– Az esetek többségében a refrén. És mindig a zene van előbb. Mondjuk, az Infinity vagy Elements dalok esetében például már a cím születésekor voltak szövegötleteim is. Több mint négyszáz dalt írtam ezidáig, ami rengeteg hangot jelent. Az egyes hangok kombinálásán múlik nagyon sok, és nem szabad az érzésekről megfeledkezni. Számomra ez mindennél fontosabb és a hangok kombinálásán túl az előadásmódnak is óriási jelentősége van ebben. Rengeteg módon megszólaltathatunk egy hangot, igazából mindenki másképpen teszi azt, sőt, ugyanazt a hangot magunk is minden alkalommal más módon adjuk elő. Ebben rejlik a zene igazi szépsége, az érzések kifejezésében, nem annyira a technikai villogásban. Természetesen, ehhez a technikára is szükség van.

– A szólókat előre megírod vagy stúdióimprovizációk?

– Többnyire improvizálok. Általában loopolom (többször visszajátssza – szerk.) a szólóalapot, majd arra imprózom. Mondhatni, több mint 90 százalékban stúdióimprovizációk a szólóim. Aztán, amikor turné előtt próbáljuk a dalokat, gyakran vakarom a fejem, hogy „vajon ezt hogyan csináltam?”, és újra kell tanulnom az egészet.

– Lekottázod a dalaidat és a szólókat?

– Soha. Ismerem a zeneelméletet, rövid ideig a helsinki konzervatóriumban is tanultam, de dalíráskor, ahogy szólózáskor sem használom – legalábbis tudatosan semmiképpen – abbéli jártasságomat. Van egy hangszer, egy érzés és azt dalban kifejezem. Ennyi.

– Az elmúlt időszakban a zeneipar és ezzel együtt a lemezek rögzítésének módja is változott. Míg régebb a felvételek stúdiókban történtek, ma egyre többen otthon, a számítógép előtt, szoftverek segítségével rögzítik az egyes dalokat. Most a hangmérnök és a producer Timo Tolkkit kérdezem: ez a felvételek minőségére milyen hatással van?

– Nem igazán beszélhetünk pozitív hatásról. Néhány éve magam is készítettem ilyen, – ahogy én nvezem – „hálószobai felvételeket”, és bár a jelenlegi technológiával sok mindent egyedül, odahaza is jó minőségben rögzíthetsz, de például a minőségi dobhangzás eléréséhez helyre és mikrofonokra van szükség. Ezért az ilyen felvételeken sokan dobgépet használnak, ám ez, legyen bármilyen naprakész az adott program, azonnal hallható. Nem ugyanaz, mint egy akusztikus dobcucc, amelyet hús-vér ember püföl. Nem ugyanaz az energia jön át, erőtlen az egész. Az energia pedig minden műfajban fontos, legfőképpen azonban a metalzenében. Ám tény, hogy jóval kevesebb pénz van manapság a produkciós munkára, mint régebb. Nemrég voltam Jarinál (Jari Kainulainen a Stratovarius volt basszusgitárosa) Norvégiában, ahol egyetlen dal basszusgitár-részeit rögzítettük a laptomomal és egy audiointerfésszel. Ez így rendben van, hiszen a minőség is megfelelő és míg annak idején a Finnvoxban napi 500 euró volt a bér, ez gyakorlatilag ingyen van. Egyébként az említett dal basszustémáinak felvételein öt órát dolgoztunk, hiszen mindig a tökéletességre törekszem, és ahhoz időre, több nekifutásra van szükség. Szóval ezzel a megoldással több idő áll rendelkezésre, hiszen a stúdióidő pénzbe kerül. De a dobtémák stúdióban való felvételét és a dalok keverését is elengedhetetlennek tartom a megfelelő hangzásminőség eléréséhez. A monitorozás is rendkívül fontos szerintem felvételkor, és ez otthon, a nappaliban nem nem ugyanaz.

– Április végén és májusban Dél-Amerikában turnézol Stratovarius-dalokkal egy szupergruppal (Vitalij Kuprij billentyűs, Alessandro Conti énekes, Jari Kainulainen basszusgitáros, Alex Landenburg dobos – szerk.). Mi a közelgő turné apropója?

– Néhány barátomat kérdeztem meg, benne lennének-e a dologban. Mexikóvárosban rögzítjük is a május 3-ai koncertet. Igazából a Visions-lemez (Stratovarius – szerk.) megjelenésének 25. évfordulója adta a turné apropóját, ennek megfelelően több dalt játszunk arról az albumról. Mexikóvárosban eddigi karrierem minden állomását felidézzük majd, ám a turné többi helyszínén a teljes Visions-t előadjuk. A szupergrupp kifejezést amúgy nem szeretem, a Symfoniát is annak kiáltották ki annak idején, és, bár a lemez (In Paradisum – 2011) remekül sikerült, a projekt nem bizonyult sikeresnek. Nem lehet ezeket a dolgokat megjósolni, nem matematika, hogy itt vannak ezek a nevek, és ha őket egy lemezre összegyűjtöd, a siker garantált.

– Zenészként koncertezni vagy stúdiózni szeretsz jobban?

– A koncertezést mondanám, de miután eddig 55 országban több mint négyezer koncertet adtam, az utazás néha igen fárasztó tud lenni. Ennek ellenére még mindig szeretek koncertezni. Ugyanakkor producer is vagyok, így nyilván a stúdiózást is szeretem. Főként, amikor szó szerint a stúdióban, együtt vesszük fel a dalokat. A hangfájlküldözgetés, az interakció hiánya nem kenyerem, bár olykor a nagy távolságok miatt elkerülhetetlen. Számomra a zene nem erről szól, hanem arról, hogy összegyűlünk, egy légtérben alkotunk, közösen fejezzük ki érzéseinket a zenével. Ez nehéz úgy, hogy hangfájlokat küldözgetünk egymásnak.

– Nemrég Stratovarius-újraegyesülésről beszéltél, nemcsak turnéról, hanem közös lemezről is. Ez komoly?

– Ha ez valaha megtörténik, olyasvalami lesz, mint a Helloween esetében: két basszusgitárossal és két gitárossal, az egykori és jelenlegi tagokkal. Ha úgy van a csillagokban megírva, összejön. Ám ők jelenleg stúdióban vannak, májusban új lemezt dobnak piacra, magam meg októberben adom ki a következő szólóalbumomat, szóval, ha ez megtörténik, úgy vélem, akkor sem a következő két évben lesz.

– Mit tudhatunk az említett szólólemezről?

– Egyetlen dalt eddig írtam eddig ahhoz a projekthez. Tavaly júniusban próbáltam komponálni, ezért egy csodálatos vidéki helyre utaztam a gitárommal, a laptoppa,l és minden egyéb szükséges felszereléssel. Egy faházban rendezkedtem be, de a dalok nem „jöttek”. Több napon át próbálkoztam, ám eredménytelenül. Akkor azt mondtam magamban, ez nem a megfelelő idő a dalírásra. Amint korábban említettem, nem erőltetem a komponálást. Itt van ez a dal, amely úgy vélem, remekül sikerült és megadja a többi születendő kompozícó alaphangulatát. „Max Martin találkozik a Csillagok háborújával” jellegű power metalnak nevezném, ha úgy tetszik, kommersz megszólalású anyagot tervezek óriási refrénekkel, nagyívű dallamokkal és kitűnő produkciós munkával.

– Több énekest is felvonultatsz majd a dalokban?

– Tervem szerint Alessandro Conti lesz az egyetlen énekes a Rhapsody-ból. Nagyon jó a fickó, meglepődtem, amikor a Helloween March of Time-ját hallottam az előadásában, amit az eredetihez megtévesztésig hasonló módon adott elő. Az album egy saját zene-streamelő platformon lesz elérhető. Az utóbbi időben a Spotify-t tanulmányoztam, azt, ahogyan a jogdíjakat fizetik az előadóknak, és itt elsősorban azokra gondolok, akik nem a topligában játszanak. Ugyanis a havi hallgatottság függvényében osztják el a pénzt, például a Stratovarius-t havonta 600 ezren hallgatják, míg Billy Idolt 500 millióan, így nem kérdéses, kikhez jut a jogdíjak túlnyomó része. És arra gondoltam, miért ne lehetne egy saját zene-streamelőm? Egy Dallas-ban élő finn fickóval léptem kapcsolatba, akinek ott van cége, és korábban részt vett a Nokia zenelejátszó felületének fejlesztésében a cég marketinges tervezőjeként. Október óta csapatával dolgozik az említett platformon, így a jövőben minden zeném azon keresztül lesz beszerezhető. Nem lesz Apple-ön vagy hasonló platformokon. Ugyanis csak így tudom felvenni a versenyt ezzel a kifizetési rendszerrel.

– CD-megjelenésre ne is számítsunk akkor?

– A zenei piac 60 százalékát a streamelés jelenti, és ez az arány folyamatos növekedésben van. Amúgy meg amint a CD megjelenik, valaki azonnal kiteszi Youtube-ra. Barátaimmal beszélgettem a hagyományos lemezről, a CD-formátumról, és ők ragaszkodnak hozzá, erre azt mondtam, rendben, kinyomatok 200 példányt, az nektek elegendő, másnak meg úgysem kell. Nyilván, valamikor CD- és bakelitlemez formájában is megjelenik, de először digitális formában lesz majd elérhető a következő lemezem.

– Nagy szívcsücsök számomra a Classical Variations and Themes (1994) lemezed, amelyen fele-fele arányban hallhatók instrumentális, illetve énekes dalok. Van esély rá, hogy egyszer egy instrumentális gitáralbummal örvendeztesd meg rajongóidat?

– Minden ötletre nyitott vagyok. Ehhez azonban azt kell éreznem, hogy szükségem van egy olyan lemez elkészítésére, máskülönben nem működik a dolog. Aztán meg soha nem tartottam magam egy igazán jó gitárosnak. Fura is hallanom, amikor egyes gitárosok hatásukként említenek, a gitározásomat dicsérgetik, hiszen én csak egyszerűen játszom a hangszeren. Szóval, ha ilyen jellegű lemezt készítenék, annak valami nagyon technikás dolognak kellene lenni. Nem tartom kizártnak, főként, miután az említett platformot beüzemeljük. Hiszen akkor mindent magam irányíthatok, magam tarthatom kézben a lemezeim sorsát. Eljutottam karrierem azon szakaszába, amikor rendkívül fontos számomra, hogy egyetlen lemezcéghez se kötődjem, csak szabadon tegyem, amit szeretnék.

– Akkor már nem írsz a Frontiers Records számára sem?

– Ami a saját dolgaimat illeti, már nincsenek kötelezettségeim irányukba. Az Avalon-lemezeket elkészítettük, igazából egy trilógiának kellett volna lenni, de ragaszkodtak a folytatáshoz, így az az első trilógia, amely négy részből áll… De dalírással foglalkozom, nagyon szeretem például a popzenét, amint említettem, az ABBA és a Beatles világából érkeztem. Egy barátom mondta, a Paradise (A Stratovarius 1997-es, Visions lemezéről – szerk.) 25 milliós nézettségnek örvend a Youtube-on, de Britney Spears dalaira több mint 500 millióan kíváncsiak. Szóval itt látszik, hova mennek a nagy pénzek. Ettől függetlenül élvezem a dalírást és elképzelhetőnek tartom, hogy valaha popzenét is írjak.

– Apropó popzene, mesélj kérlek a Goldenworks Ltd. nevű produkciós irodádról, amely emlékeim szerint nem a metalra volt kihegyezve.

– A Goldenworks vállalatot 1999-ben alapítottam. Még megvan, és mindig „ott volt”, ám nem történtek számottevő dolgok kötelékében. Folyamatosan érkeznek demók, hiszen a metalzenében szerzett hírnevemnek köszönhetően ismernek az emberek, és főként Facebookon bombáznak mindenfélével, ám ezekbe a produkciókba kevés eredetiség szorult, többnyire utánérzéseket hallok a dalokban. Engem pedig nem ez érdekel. Ahhoz, hogy valakivel közös munkát folytassak, annak különlegesnek kell lennie, nem egy tucatprodukciónak. A már említett készülő platformmal egyébként lehetőséget nyújtunk a zenekaroknak, előadóknak, és 60–70-os jogdíjat ajánlunk számukra, szóval minden szempontból az ellenkezőjét tesszük annak, amit a Spotify, hiszen úgy vélem, ez így igazságos, és ennek így kell lenni. Ugyanakkor egy minőségi ellenőrzésen, egy szűrőn is végigmennek a nálunk megjelenő produkciók a Spotify-jal ellentétben, ahol 600 milliárd művész nyomul. A kérdésben elhangzottakkal kapcsolatban, nyitott vagyok bármilyen produkcióra, legyen az pop, rock, metal vagy bármi egyéb, ha valami érdekeset hallok, tuti, megpróbálom elérni az adott zenekart.

– Szóval te a kisebb produkciódat célzod meg az említett platformmal…

– A Spotify a „nagyoknak” fizet igazán, a legnagyobb nevekhez megy a pénz túlnyomó része, ahogy említettem. A Stratovarius-szal úgy 20 millió streamnél tartunk, ám például a Metallica 500 milliónál vagy annál is többnél. Így a „középréteg” aprópénzt kap jogdíj gyanánt. Mint mondtam, a saját zeném ezután kizárólag a saját platformomon lesz elérhető. És normális áraink lesznek, 10 eurót fizetsz egy lemezért. Emellett kizárólag a saját eszközöddel tudod majd meghallgatni, és a fájlok másolásvédettek lesznek, szóval egy ellenőrzött környezetet biztosítunk a művészeknek. És lesznek egyperces ingyenes előzetesek is, szóval vásárlás előtt bele lehet hallgatni a produkcióba, hiszen ez így helyes.

– Végezetül térjünk vissza a gitárhoz. Milyen hangszereket használsz manapság?

– Az első gitárom egy Aria márkájú hangszer volt, aztán 14 évesen édesanyám egy Stratocastert vásárolt nekem. A gitár számomra nem egy különálló tárgy, hozzám tartozik, igazából a testem meghosszabbítása, így bármilyen márkájú hangszeren játszom, ugyanúgy szól a kezemben. Ha azon gondolkozom, milyen gitárra van szükségem, ha nem Stratocaster is, mindenképpen hasonló formájúnak kell lennie. Ez az a márka ugyanis, amin mindig szívesen játszom. A Stratovarius időkben használt ESP nyaka is sok tekintetben egy Stratocasterére hasonlított, és a fogólap is hornyolva (scalloped – szerk.) volt. Ezt a megoldást Blackmore-ről másoltam, aki mindig az elsőszámú kedvencem volt. A lemezeket hallgatva a szólóit tanulmányoztam, gyakoroltam 14 évesen, és a mai napig gyakran játszom a dolgait. Hangról hangra leszedtem a azokat, és együtt játszottam a lemezjátszóval. Az ESP-vel kötött szerződés értelmével vagy 15 hangszert készítettek nekem. Már nem gyártják azt a sorozatot, de a tokyoi ESP rendelésre elkészíti bárkinek 5000 euróért. Most Stratocasteren játszom, amely egy Seymour Duncan humbuckerrel van felszerelve, illetve a nyaki hangszedő Yngwie Malmsteen-modell.

– Effektpedálokat használsz?

– Volt, amikor egy óriási racket hordoztam turnékra, de állandóan gondok adódtak, sosem úgy működött, ahogy szerettem volna. Mára oda jutottam, hogy semmiféle effektet nem használok. Emellett kötelező módon kábellel csatlakoztatom a hangszert az erősítőhöz, hiszen a vezeték nélküli (wireless) cuccal is állandóan gondban voltam, sosem úgy szólt, ahogy szerettem volna. Ami az erősítőt illeti, mindig Mesa Boogie Dual Rectifiert használtam. Az ENGL is remek erősítőket gyárt, azt is szeretem. Szóval gitár, erősítő és egy kábel a jelenlegi koncertfelszerelésem. Ne kérdezd, milyen kábelt használok, nincsenek preferenciáim. És 0.88-as, zöld Jim Dunlop Turtles pengetőket használok.