„A zenélés óriási dolog!”

Kékkői Zalánt nem igazán kell bemutatni, számos magyarországi sztárelőadó zenekarának tagjaként került be a köztudatba, gitárínyencek meg örömmel vethetik rá magukat nemrég megjelent instrumentális szólólemezére. A Beatrice sorait erősítő, gitártanárként is dolgozó hathúrbajnokkal a zenekar brassói koncertje előtt egyebek mellett első szólólemezéről, dalírásról, tanításról és terveiről is beszélgettünk.

– Megéri 2021-ben instrumentális CD-t kiadni? Miért készítetted el a My World, my Dream-et?

– Anyagi értelemben egyértelműen nem éri meg instrumentális lemezt készíteni. Nekem az instrumentális rockzene a szívem csücske. Amikor elkezdtem gitározni, akkor jöttek be ezek a világsztárok, mint Steve Vai, Satriani. Persze, már ott volt Gary Moore, még ha nem is csupán az instrumentális oldaláról ismerjük, vagy Malmsteen, és utána folyamatosan keresgéltem azokat a gitárosokat, akik annyira kifejezően tudnak gitározni, hogy szöveg nélkül is kész dalaik születnek. Az volt a célom, hogy, hogy egy olyan lemez szülessen, amiben ez az instrumentális zene központi helyen van. Több lépcső volt, amíg idáig eljutottunk. A legelső felvetés, még 2019 nyarán, amikor a Duna-parton ültünk Szakos Krisztián és Fekete Samu Tibor barátaimmal, egy hekkezés során, az volt, hogy énekes lemez fog születni, illetve fele-fele arányban lesznek énekes és instrumentális dalok. De miközben meséltem nekik is arról, hogy én mit szeretnék, hogyan szeretném bemutatni, és mi a cél igazából a lemezzel, többhetes gondolkodás után rájöttem, hogy azok az énekesek, akiket szerettem volna meghívni, mint Ákos, Nagy Feró, Varga Miklós, Keresztes Ildikó és Rúzsa Magdolna, akikkel együtt dolgoztam, illetve dolgozom, olyan kaliberűek, hogy mindenki az általuk énekelt dalokról beszélne, és arra, amit én igazán szerettem volna megmutatni, a kutya sem lenne kíváncsi. Aztán újabb dilemma, ha énekes dalok vannak, akkor magyar vagy angol szöveg legyen? Aztán a szöveg azt közli-e, amit én szeretnék, és így tovább. Az, hogy instrumentális lett, igazából egy terhet is levett a vállamról, hiszen így nyugodtan adhattam angol címeket, aztán Ibanez-endorser lévén el tudom küldeni a németországi központba, ahogy valószínű, hogy Japánban is hallani fognak róla.

– Mennyi idő alatt állt össze a lemezanyag?

– Van rajta olyan dal, amely már tíz éve megvolt, igaz, nem lemezkész állapotban. Sokszor voltam vendég különböző hangszerbemutatókon, ahová nem szerettem volna feldolgozásdalokat vinni, így mindig valami saját kis kompozícióval készültem. Ilyenformán ezek, bár 100 százalékig soha nem lettek kidolgozva, egy elég jó kiindulási alapot nyújtottak. Szóval volt 4–5 dal, amelyekről tudtam, hogy megvannak, és amikor belekezdtem ebbe a projektbe, nagyon jó ötletek jöttek. Van egyébként további 4–5 ötlet, amit kihagytam a lemezről, mert az utolsó lépést nem sikerült megtenni és teljes dallá nem értek össze, de lehet, majd a következőre sikerül.

– Hogyan születnek a dalaid?

– Többnyire gitárral a kézben, de van arra is példa, hogy simán dudorászok valamit. Általában éjszaka történik ez, hiszen három gyerekünk van és ez lekorlátozza a napközbeni időszakot. Így inkább este, éjszaka van lehetőségem elmerülni a dolgaimban, amikor mindenki elaludt, bemehetek a saját kis szobámba, és foglalkozhatom a dalokkal.

– A szólókat előre megírod vagy improvizálod?

– Szeretem azokat a dalokat, amelyek követik a könnyűzenei sémákat: intró, verze, refrén, bridge és minden dalban hagyok helyet a szólórésznek is. Épp ezért ilyen felépítésű dalok vannak a lemezen is. Van, hogy csak elkezdek gitározni, és sok végleges szóló improvizációból születik meg, de sokszor van az is, mint a dalírás esetében, hogy dudorászom. Mindenkinek van egy saját kis témamenete, amiket használ: hasonló skálák, fekvések, figurák, és amikor improvizálás közben ebből szeretnék kilépni, a dudorászás remek lehetőség. Így másfajta témák, dallamok kerülnek elő, amelyeket utólag átültetek gitárra.

– Koncerten ragaszkodsz majd a szólók stúdióverzióihoz?

– Már három videó készült az album dalaihoz, ezek közül egyiket úgy forgattuk le, hogy élő gitárt vettünk fel. Ez a Catfight című dal. Megtetszett, hogy világsztárok is elkezdtek úgy klipeket készíteni, hogy közben valós hangfelvétel is történik. Ezek az úgynevezett playthrough-videók. Ilyenkor viszont kénytelenek vagyunk a dalt átalakítani, mert a stúdiófelvételen vannak egymásba lógó szólamok, amelyeket élőben nem lehet előadni. Szóval ilyen típusú egyszerűsítések, átalakítások már történtek ezekben a dalokban is és szerintem a koncerteken is így lesz. Nem vagyok a foggal-körömmel ragaszkodós típus. A próbák során alakul majd ki, hogy élőben hogyan szólalunk meg.

– Napjankban egyre többen játszanak hét-, illetve nyolchúros gitárokon. Te nem vetemedsz ilyenre?

– A hathúroson érzem magam otthonosan, de van héthúrosom, sőt a lemezen is van héthúrosra írt dal (Madbness). Szóval nem irtózom ettől, sőt egy csomó dologban nagyon hasznos és praktikus, de nem tervezem, hogy egyre mélyebbre tudjak hangolni, legyen nyolc-, kilenchúros gitárom, és mindenképpen használjam azokat. Akkor használom, ha úgy érzem, hogy a zenének, a daloknak az tesz jót.

– Melyik számodra az abszolút kedvenc instrumentális rockalbum?

– Ha egyet mondhatnék, akkor Steve Vai Passion and Warfare című lemezét mondanám.

– Hosszú évek óta tanítasz. Milyen a Kékkői Zalán-módszer?

– Azt látom, ahogy akik elkezdenek hozzám járni, azok általában nagyon sokáig maradnak. A visszajelzések alapján úgy tűnik, hogy jól tudok magyarázni. Valamiért bejön nekik, ahogy és amit magyarázok, általában összekötjük a gyakorlatot elmélettel, és ezt szeretik. Emellett mindig vannak zenekari gyakorlatok, amit nagyon fontosnak tartok. Hiszen nagyon jó zenei alapokra gyakorolni, meg metronómra játszani, de a legjobb az, amikor közösségben vagy és együtt zenélsz. Félévkor meg tanév végén koncerteket is rendezünk, a zenekari gyakorlatok az ezekre való felkészülést szolgálják. Reméljük, emellett további újdonságokat is be tudunk venni a programba.

– Ibanez endorser vagy, szóval azt nem kérdezem, milyen gitárokon játszol. Milyen erősítőket, processzorokat használsz?

– Évek óta digitális cuccokat használok. Otthon van Marshall JCM 800-as gitárerősítő-fejem, de azt konténerestől a fene fogja beemelgetni minden alkalommal az autóba. Legtöbbet most a Ricsével turnézom, és ott mindenki vonalból szól. Én Kemper Stage-et használok, meg Shure adó-vevőt, illetve fülmonitort, a saját keverőnkre meg el van mentve minden.

– Még mindig naponta gyakorolsz?

– Hú, de jó lenne azt mondani, hogy igen. Nem telik el úgy nap, hogy nincs a kezemben gitár, de az, hogy tanítok, nem ugyanaz, mint amikor magam ülök le tanulni. Sajnos, ritkán tudom saját magamat képezni, pedig nagy igényem lenne rá, hogy tudjak fejlődni, mert bőven lenne, hová. Sorban állnak a könyvek, meg a különböző iskolák, hogy egy picit tudjak velük foglalkozni. Ám most eléggé zaklatott az élet, sokféle munka, feladat vár, így a saját fejlődésre kevesebb idő jut.

– Mitől kihívás a Beatriceben zenélni számodra?

– Nekem Feróék gyerekkori kedvencek. Lugosi Laci óriási kedvencem volt, amikor megismertem a zenekart. Odahaza az első bakelit lemezek között ott volt az Ős-Bikini , Hova lett című albuma. A klasszikus nagy Ricse-dalok, mint a Nagyvárosi farkas, Térden állva, Motorizált nemzedék nagy kedvenceim, és ebben elég jelentős szerepe van Lugosi Lacinak. Nagyon jó érzés az ő dalait, riffjeit játszani, szólók közül is van, amit megtartottunk. Jellegzetes, azonnal felismerhető gitározás van azokban a dalokban, és jó volt a mondanivaló, szóval számomra egyértelműen megtisztelő, hogy itt lehetek ebben a zenekarban.

– Elkészült első szólólemezed. Mi várható a folytatásban?

– Lemezkészítés közben jöttem rá, hogy rengeteg folyamat van, amivel korábban soha nem kellett foglalkoznom: fotóst és műtermet egyeztetni, grafikussal egyeztetni a betűtípusról, hogy milyen fotó hol legyen, a dalok sorrendjéről, mit, kinek kóldtem, hogyan kerülnek hozzám a sávok, aztán én hogyan küldöm tovább…ezek olyan komplex feladattá bővültek, hogy egy idő után azt éreztem, ebben a sok munkában elveszek, és eldöntöttem, hogy nem lesz élő koncert, hiszen annak a leszervezése ismét óriási feladat lenne. Most azonban azt érzem, hogy mindenképp szeretnék élő koncertet, de szerintem inkább jövő tavasszal van erre reális esély. Azt is érzem, hogy nem szeretném, ha ennyiben maradna. Szeretném, hogy legyen folytatás, de erre inkább két év múlva van esély.

– A lemez megrendelői között egy Ibanez-gitárt is kisorsolsz. Ennek mi a története?

– Ez a Zenezóna Művészeti és Oktatási Közhasznú Alapítványhoz köthető, ahol én vagyok a kuratórium elnöke. Greskóné Koller Krisztinával hoztuk létre az alapítványt 2015-ben, és nagyon sok olyan programunk van, melyek során iskolákba megyünk, ahol koncertet adunk, viszünk hangszereket, amelyeket a gyerekek szabadon kipróbálhatnak, közben oktatás is van. Sok iskolába vittünk akusztikus gitárt, amit véletlenszerűen kisorsoltunk az ott lévő gyerekek között. Természetesen, próbáltuk követni, melyik gitárral mi történt, és így derült ki, hogy sok gyerek, aki soha nem akart zenésszé válni, azért, mert nyert egy akusztikus gitárt, elkezdett a hangszeren tanulni. Van közöttük olyan srác is, aki zenei középiskolába megy tovább. Ez nekem nagyon tetszik, hogy van hatásunk az emberekre, jövőképet tudunk adni nekük. A zenélés óriási dolog, sokkal jobb, mint telefont nyomkodni, soha nem unatkozol, ha a gitár ott van veled, nagyon kreatív feladatokat találhatsz benne. És arra gondoltam, hogy amit ott elkezdtünk az alapítvánnyal, a lemezzel is szeretném végigjátszani. Minden lemezvásárló kap egy kupont is és csak követnie kell az ott található utasításokat, ha valaki játszani szeretne. November végén (november 28-án – szerk.) sorsolunk.