„Az érzéseimre hagyatkozom”

Simone Mularoni gitáros-dalszerző-hangmérnök-producer. Húsz éve saját stúdiójában, a Domination-ben dolgozik hangmérnökként, emellett 2006-tól a progresszív metal DGM fő dalfelelőse, a Frontiers Records dalszerző-stúdiógitárosa, dalai, brilliáns szólói számos lemez színvonalát emelik. Az olasz hathúrossal egyebek mellett dalírásról, gitározásról, hangszerekről, erősítőkről és a tavaly ősszel kiadott DGM-lemezről is beszélgettünk.

–Hogyan írsz dalt? Mi van meg előbb? Egy dallam? Egy riff? A dalszöveg? Gitárral a kézben komponálsz?

– Soha nem a szöveggel indul a dalírás. Általában az a folyamat utolsó része. Van, hogy gitározás közben születnek meg az egyes riffek, ám az esetek többségében azok a dallamokkal együtt a fejemben állnak össze. Például fűnyírás vagy reggeli-készítés közben átvillan az agyamon valami, azt ráéneklem azt a telefonomra, amelyen gyakran több száz riff sorjázik, és időről-időre leülök a jegyzetfüzetemmel, amelybe felírom, hogy mondjuk a 42. riff elég pöpec, és amikor van 2–3 azonos tempójú témám, gitárt ragadok, az ötleteket felveszem, majd próbálom dallá formálni. Van, hogy egy refréndallammal indul minden, máskor egy verzével. Olykor akár két hétig is küszködöm, hogy egy jó riffel előrukkoljak, máskor megvan a riff, ám nincs refrénem, szóval nem egy kaptafára megy a dolog. De legtöbbször a dallamötletek telefonos rögzítésével indul minden. Amikor a DGM számára írok, és már van néhány riffem, elküldöm a srácoknak, azzal, hogy „mit gondoltok, eléggé jók?”, és, bár van, hogy például azt mondják, „túl lassú”, és akkor felpörgetem a tempót, legtöbbször elégedettek a dalaimmal.

– A Frontiers MusRecords dalszerzője is vagy. Nyilván máshogy írsz dalt DGM számára, mint amikor egy más produkció, például a Geoff Tate-tel közös Sweet Oblivion számára komponálsz. Mi a legfőbb különbség?

– Ami azt illeti, Aldo Lonobile (Secret Sphere) és Alessandro del Vecchio (Hardline) Frontiers-beli dalszerző-producer kollégáimtól eltérően, akik évente több száz dalt írnak különféle produkciók számára, jóval visszafogotabb vagyok. Volt néhány melóm, közöttük az általad említett Geoff Tate-projekt, ám rendelésre nem igazán működik nálam a dolog. Számomra szinte elképzelhetetlen úgy leülni, hogy most akkor egy rockdalt vagy bármi mást kell írnom. Általában olyankor komponálok, amikor ihletett állapotban vagyok. Például a Geoff Tate-tel közös projekt esetében működött a naponta egy dal ritmus. Mert olyankor tudom, hogy egy simább, kétezer hangnemváltástól mentes dalt kell írnom. A DGM dolgait illetően azonban maximalista vagyok. Ott számomra rendkívül fontos, hogy minden egyes ütem érdekes legyen, egy pillanatig se váljon unalmassá, így mindenhová apró gitárdíszítéseket pakolok, rengeteget molyolok a dalokkal. Talán ez a legfőbb különbség. Persze, gyakran van úgy, hogy egy dal, amelyet 5 perc alatt megírtam, sokkal sikeresebb mint egy olyan, amelyen két hónapig dolgoztam, de ez rendben van. Számomra nem az a fő szempont, hogy a közönség igényeinek megfeleljek. Nem vagyok rocksztár, nem kell kétmillió rajongó elvárásainak eleget tennem. Számomra a fő szempont, hogy jó érzés töltsön el, amikor a saját dalaimat újrahallgatom. Ha emellett a közönségnek is tetszik, az egy bónusz. De elsődlegesen önmagam számára írom a dalokat.


„Számomra rendkívül fontos, hogy minden egyes ütem érdekes legyen” Fotó: Simone Mularoni-FB

– A DGM számára már öt album dalait jegyzed. Hogyan sikerül frissnek maradnod, olyan értelemben, hogy ne ugyanazokat a lemezeket írd meg eltérő címmel újra, meg újra?

– Őszintén, nem tudom. Hiszen mindig ugyanazokat a dolgokat játszom. Talán az egyik fő szempont, hogy, amint már említettem, ezeket a dalokat nem megrendelésre írom. A lemeztársasággal mindig küzdök a határidők miatt. Amikor egy-egy új lemezen dolgozunk, állandóan hajtogatják, hogy fél éven belül el kell készülnie, én meg mindig vitatkozom, hogy „majd akkor kapjátok meg a lemezanyagot, amikor úgy érzem, hogy az már kellőképpen jó”. Megtörténik, hogy egy-egy album megjelenése után 3–4 hónapig egyetlen dalom sem születik, mert tudom, ha túl hamar ülök le dalt írni, minduntalan a korábbi riffek bújnak elő. Ilyenkor hagyom az egészet, és valami nagyon más jellegű riffet játszom. Úgy vélem, a megoldás, hogy friss maradjon az ember dalszerzőként az, hogy hagyjon magának időt újratöltődni. Nem kell a hét minden napján dalt írni, ellenkező esetben az ember önmagát ismétli minduntalan. Ugyanakkor a produkciós munka is rendkívül fontos. Például két hasonló riff más gitárokkal, erősítőkkel, eltérő dobhangzással újszerűként hathat. A Tragic Separation felvételeinél az előző lemezekhez képest eltérő billentyűhangzásokat használtunk, állandóan különböző új hangmintákkal kísérletezem. Emellett a különféle stílusú zenék hallgatása is segít. Alig hallgatok kemény zenét. Húsz éve naponta 8–9 órát hangmérnökként dolgozom, szüntelenül a dzsi-dzsit hallgatva a stúdióban, így amikor egymagam vagyok, nincs igazán kedvem metal zenét hallgatni. Sok ötletem filmzenékből származik, egy-egy dallam vagy akkordmenet inspiráló tud lenni.

– Stúdiógitárosként milyen érzés mások dalait játszani? Itt nem elsősorban a szólózásra gondolok, hiszen azon a téren nyilván szabad kezet kapsz.

– Az esetek 90 százalékában szólózni hívnak. Így volt ez a progresszív Redemption két legutóbbi albumán is. Megkaptam a dalokat, és csak szólóznom kellett. Nagyon élveztem. Időnként vannak felkéréseim, bár ugyanúgy, mint a dalírás esetében, nem játszom túl gyakran mások lemezein. Ám ezeket a munkákat nagyon szeretem, megnyugtató tud lenni, hogy csak simán el kell játszanom ezt-azt, nem kell kitalálnom semmit, nem kell riffeken, dalszerkezeteken agyalnom. Igazából sokkal jobban élvezem, amikor mások lemezein gitározom, mint egy-egy DGM-album felvételeit, hiszen a saját dolgommal nagyon elfogult vagyok, minden hangnak úgy kell szólnia, ahogy azt megálmodtam. A DGM-lemezek felvételei közben teljesen megőrülök, nagyon idegesítő, irritáló tudok lenni. Szeretem a session-munkákat, ám, ahogy a nevében is benne van, ez végsősoron meló. És, mivel a gitározással kereshetek pénzt, mondhatni számomra ez a világ legjobb munkahelye. De próbálok nem minden felkérésre igent mondani, hiszen nem szeretnék az összes lemezen szerepelni.

– Utólag meghallgatod a DGM-lemezeket?

– Hú, jó kérdés. A kiadást követő egy–két hónapban semmiképp, hiszen a felvételek és a keverés során milliószor végighallgatom a dalokat, és kicsit túltelítődöm azokkal. Vannak lemezeink, amelyeket nem szívesen veszek elő, hiszen nem vagyok elégedett a produkciós munnkával. Például a koncertek után rengeteg rajongó azzal jön oda hozzám azzal, hogy a velem készült második album, a Frame (2009 – szerk.) a kedvence. Mindig mondom, az nem lehet, hiszen én kevertem, és tudom, most sokkal jobb munkát végeznék. De például a legutóbbi Tragic Separation-ről úgy gondolom, egy jó lemez lett. Nyilván, amikor klipet vagy playtrough-videót készítünk, illetve turné előtt a próbafolyamat során is újrahallgatom az egyes dalokat, továbbá, amikor nagy ritkán kemény zenét hallgatok kikapcsolódásként, az gyakran a sajátom.

– A gitározásod azonnal felismerhető. Gondolkoztál valaha egy instrumentális szólólemez készítésén?

– Többen kérdezték már ezt tőlem. Nem egymillióan, de vannak páran. Azonban nem hiszem, hogy egy órán át képes lennék érdekfeszítő instrumentális dalokat játszani. Ugyanis már nem vagyok az a srác, aki naponta 8–9 órán át új technikákat tanult, gyakorolt. Mostanság keveset gitározom, és akkor is inkább az érzéseimre hagyatkozom. Van néhány technika, ha úgy tetszik 4–5 trükk a tarsolyomban, például a tapping, amiben elég jó vagyok, a többi meg dallam és frazírozás. Ami a szólóalbumot illeti, nem tudom, képes lennék-e példaképeimhez, Yngwie Malmsteenhez, Richie Kotzenhez, Steve Vaihoz, Joe Satrianihoz hasonlóan állandóan új ötletekkel előrukkolni. Mondjuk, Yngwie nem feltétlenül tartozik ebbe a kategóriába. Inkább óriási refrénekkel ellátott dalokat szeretek írni. Szeretek énkesek számára írni. Talán majd akkor készítek instrumentális gitárlemezt, amikor az énekesem túl öreg lesz, hogy előadja a dalaimat. Viccet félretéve, ha már instrumentális zenéről beszélünk, inkább valami elektronikus cuccot készítenék. Szeretem például, ahogy a Fear Factory ötvözi a brutalitást az elektronikával. Persze, nem mennék annyira extrém irányba, de, ha valaha instrumentális lemezt készítenék, az nem lenne egy tipikus, tekerős „gitárhős-lemez”. Inkább valami produkciós, filmzeneszerű dolgot készítenék gitárokkal, hiszen az utóbbi időben szívesen hallgatok effélét, ugyanakkor a DGM-mel nem csinálhatok ilyent. Talán majd egyszer, de nem a közeljövőben…

– Az utóbbi néhány évben fehér Fender Telecasterrel látni téged koncerteken, videókban, ami nem igazán elterjedt hangszer a shredderek körében. Hogyan kötöttél ki a Telénél?

– Egyszerű történet. Legnagyobb gitárhősöm Yngwie Malmsteen, aki mindig Fender Stratocastert használ. Nekem is van fehér Stratóm itthon, Yngwie-hevederrel. Ám amikor a „saját” gitáromat kerestem, arra gondoltam, nem használhatok fehér Stratót, hiszen azzal Yngwie-kópiának tűnnék. Korábban EMG-hangszedőkkel ellátott, szuper-metal Schecter gitárokon játszottam, azonban egy idő után inkább a hard rockosabb hangzású, passzív hangszedőkkel ellátott, dinamikusabb hangszereket kerestem. Egy barátom egyszer egy humbuckerekkel felszerelt Telecasterrel állított be hozzám, és ott eldőlt minden. Tetszik a gitár formája, emellett mindig szívesen hallgattam Richie Kotzent is, aki ugyancsak Telecastert használ. Beszereztem párat, persze, a hangszedőket lecseréltem. Úgyhogy mondhatni Kotzen miatt lett Telecaster, Yngwie miatt meg fehér. Az sem volt utolsó szempont, amit említettél: valóban, nem sokan használják ebben a műfajban, ez is szimpatikus volt számomra.

– Nagyon erőteljesen szól a gitárod. Milyen erősítőket használsz?

– Hangmérnökként dolgozom, így a stúdiómban legalább tízfajta gitárerősítő-fej és láda van. Ami az alaphangzásomat illeti, Fender EVH 5150 fejet használok. Korábban is mindig az 5150-est preferáltam, az összes változata megvan. Lemezfelvétel előtt általában egy riffet áteresztek egyenként az összes erősítőmön, és úgy választom ki a hangzást. Régebben pár albumon Mesa Boogie-t használtam, és a szólózáshoz szeretem a Marshallt, ám a metal-ritmusozáshoz nem találom eléggé vastagnak. A felvételek 90 százalékában az 5150-es hallható. Emellett minden lemezen rengeteg rejtett gitárrész bújik meg, ezek felvételekor mindig Marshallt használok. Az erősítőládákkal is állandóan kísérletezem. A legutóbbi lemeznél egy Orange kabinetet és Steve Vai Carvinjét használtam, az előzőnél Mesa Boogie-t. Általában két egymást követő lemezt más-más kabinettel veszek fel. A hangzásomban az 5150 az állandó, és amíg rá nem találok egy jobb erősítőre, az lesz a hangzásom alapja. Ja, az utóbbi időben a Kempert is gyakran előkapom felvételeknél, hogy ne kelljen az erősítőt, ládát, mikrofont a másik szobába átcuccolni, hiszen azokat főként a stúdióban dolgozó zenekarok használják, és nem akarok a beállításaikhoz hozzányúlni.


„Alapjában véve improvizálom a szólókat” Fotó: Simone Mularoni-FB

– A lemezeken hallható szólóidat előre megírod vagy stúdióimprovizációk?

– Is-is. Miután felvettem, megtanulom, hogy élőben nagyjából azt játsszam, ami a lemezen hallható. A stúdióban általában megnyomom a felvevőgombot, és improvizálok mondjuk 15 vagy még több szólóverziót. Közben megjegyzem, hogy „ez az intró-téma vagány, ezt megtartom, az a tapping-rész is jó, az is marad”. Ha egy hosszabb szólónál mondjuk marad két–három üres rész, és nem ugrik be egyetlen téma sem, lerakom a gitárt, hallgatom az alapot, és ráénekelek egy dallamot. Ezt azért teszem, mert ha gitározom, állandóan ugyanazokat a dolgokat játszom. Olykor jó, ha csak éneklem a témákat, hogy megszabaduljak az általam használt használt skálák korlátaitól. Alapjában véve improvizálom a szólókat, a nehezebb rész utólag megtanulni azokat. Régebb sokan kérdezték, miért nem készítek szóló-playtrough videókatat? Hát, mert lusta vagyok újratanulni azokat. Ha valamit nehéz megtanulnom, koncerten egyszerűen egyebet játszom, persze, ha nem gitár–billentyű uniszonról van szó. Soha nem írtam tabulatúrát, nem is tudom, hogyan kell. A szólóimat hallás után szedem le utólag. Ezért, ha valami „őrültséget” pengetek, bajban vagyok, amikor próbálom azt leszedegetni, töprengek, „vajon mit is játsztam itt?” A legutóbbi albumnál azonban megtanultam a leckét: amint megírtam a szólókat, videót készítettem a felvételekről, így, ha azokat újra kell tanulnom, végre láthatom is, amit játsztam.

– Élőben is nagyon feszesen, precízen gitározol. Naponta gyakorolsz?

– Nem, dehogy. Van, hogy mondjuk két hónapig egyáltalán nem gitározom. Lehet, a mixelés miatt van, amiről már beszéltünk. A stúdióban naphosszat hangos, torzított gitárokat és duplalábdobokat hallgatok, így a nap végén valahogy már nem vagyok oda azért, hogy mondjuk két órán át tappinget, legatót vagy bármi mást gyakoroljak. Bár nagyon hiányzik az az idő, amikor Michael Romeo vagy Steve Vai szólóit tanultam napi 9–10 órán át gyakorolva, mostanában a nap végén, a stúdiómunka után a gondolataim nem a kemény zene körül forognak. Inkább vacsorát készítek és egy kis bort iszom. Igazából mindössze a turnék és felvételek előtt gyakorlok többet.

– A DGM Tragic Separation című, tizedik lemeze tavaly októberben jelent meg. Van értelme úgy albumot kiadni, hogy azt a járványhelyzet miatt nem tudjátok megturnéztatni?

– Nyilván, nem éri meg így lemezt kiadni. De szerződések és határidők köteleztek erre. Eredetileg az album már tavaly nyáron meg kellett volna jelenjen, ám próbáltuk kitolni a határidőt, remélve, hogy a járvány mielőbb véget ér. Ám ez sajnos, nem történt meg, és októberben ki kellett adni a lemezt. Ugyanakkor magam sem akartam két évet várni a kész lemezanyaggal, hiszen azt már 2020 elején befejeztük. Tudtuk, kereskedelmi szempontból nem egy jó húzás, de nem volt ennél jobb ötletünk. Ki tudja, mikor cseng le a járvány? Arról nincsenek adataim, hogy az előző (The Passage – 2016 – szerk.) lemezhez viszonyítva hogyan fogy, hiszen azzal rengeteget turnéztunk, ezzel meg egyáltalán. Ki tudja, lehet, nem fogy rosszabbul, és akkor itt az ideje felhagyni a koncertezéssel… Ez csak vicc volt. Nem éri meg, de nem volt, mit tennünk.

– Naprakész vagy az gitárvilág újdonságokat illetően. Ki az a gitáros, akire legutóbb felkaptad a fejed?

– Általában a régi kedvenceimet hallgatom, ám természetesen, az újakat is követem, például Plinit. Legutóbb Tosin Abasi nyűgözött le. Nem vagyok egy djent-rajongó, más dolgokat szívesebben hallgatok, de amikor a Youtube-on Tosint néztem, kitört belőlem: „mi a francot művel azzal a gitárral?” Tényleg valami újat hozott, és, bár nem akarok olyasmit játszani, hihetetlen a fickó. Az összeset ismerem, Guthrie Govan is hihetetlen, meg még sokan. De az én gitárhőseim Steve Lukather, Yngwie, Richie Kotzen, általában a régisulis arcok. Ha instrumentális gitárzenét hallgatok, mindig visszaások a `80-as évekig, a Shrapnel-gitárhősökig, mint Greg Howe, Paul Gilbert, vagy Nuno Bettencourt. Emlékszem, húszévesen begyűjtöttem az összes Shrapnel-albumot…

Fotó: Simone Mularoni-Facebook