Bernth – Elevation

A napokban jelent meg Bernth Brodträger osztrák gitáros (most maradjunk ennél, hogy még mi minden, arról a vele készített interjúnkban itt olvashatsz) első instrumentális szólóalbuma. A bécsi virtuóz célja bevallása szerint egy meghatározó lemez elkészítése volt, nem kívánta egy újabb „tizenkettő egy tucat” produkcióval gyarapítani az instrumentális rockgitáralbumok sorát. Hogy ezt mennyire komolyan gondolta, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 2019-ben a lemez eredetileg tervezett felvételeit megelőzően Bernth kukázta a teljes projektet, mivel azt nem találta elég különlegesnek, egyedinek. Ugyanabban az évben az osztrák popszenzációnak számító Seiler und Speerrel tett sikeres turné végén barátnőjével egy apró kolumbiai szigetre ment nyaralni, ahol megtörtént a csoda. „Nem volt telefon vagy laptop, sem internet, csak csend és nyugalom, és ott körvonalazódott az általam megálmodott hangzás és a produkció stílusa, így alig vártam, hazaérjek Ausztriába és munkához láthassak”, idézte fel Bernth.

Innentől már ment minden, mint a karikacsapás, az invenciózus gitáros átdolgozta a meglévő ötleteit, és az egészet új köntösbe bújtatta: a megszólalás rendkívül frissre és ami a rock/metal-gitáralbumokat illeti, rendhagyóra sikerült. Ugyanis bár Bernth, akárcsak egyre többen az utóbbi években, dobgépet használt a felvételeknél, azonban esetében ez nem kényszermegoldás volt, hanem a koncepció része: a súlyos gitárzene és az elektronikus muzsikák eredeti módon való ötvözése. Tudom, nem ő találta fel a spanyolviaszt, hiszen Joe Satriani Engines Of Creation lemezén 2000-ben már eljátszotta ezt, ám itt szó sincs utánérzésről. A CD valamivel több, mint negyvenöt percében rendkívül változatosan hangszerelt, lépten-nyomon ritmikai váltásokkal tarkított kilenc opuszt hallhatunk, egyetlen pillanat üresjárat nélkül, beleértve az elsőként a világra szabadított dalt, Paganini 24. Capricciójának újragondolását. Sokan, sokféleképpen elgitározták már az ördöggel lepaktált hegedűvirtuóz által írt darabot, ám Berth egyedi hangszerelése új életet lehelt a tizenkilencedeik század eleji kompozícióba.

De kezdjük az elején. A The Kindling egy vészjósló riffet követő vijjogással indul, előrevetítve, hogy itt bizony komoly ujjfüstölgés következik. Ám a gitárnyak agyatlan módon történő le-felszántása helyett azonnal fülbemászó verzédallam, nyakatekert ritmusok, majd földbe döngölő riff hallható rendkívül intenzív ritmusgitározással és őrült szólókkal megspékelve. A kompozíció akusztikus gitáros levezetője bizonyítja, a főriff ilyen pőre hangzással is ütős. Az említett Paganini-újraértelmezést a Séance követi. Bernth héthúros gitárját többek között ebben a dalban is oly módon használja, hogy egy basszusgitáros csak fölöslegesen rontotta volna a levegőt a stúdióban. Némi latin ritmus is fellelhető a darabban, ám azt a mélyre hangolt dzsent-döngölde és az ellenpontként érkező dallamok uralják.

A lemezmegjelenés napján közzétett Dopamine-ban Bernth kicsit mindenből villant: Satrianit idéző győnyőrű verzédallam, tapping minden módon és mennyiségben, legatofolyamok, szikrázó futamok, gyönyörű arpeggiók, slap-technika és a mindezekből kikerekedő varázslatos dal. Számomra a lemez csúcspontját az Orbitoclast jelenti. Hősünk az interjúban említi, hogy volt egy mélypont jazztanulmányai során, amikor a The Aristocrats zenéje, azon belül meg Guthrie Govan gitározása rántotta ki a mélypontról. Nos, bár nem egy kimondott fúziós dal, úgy vélem, az Orbitoclast hallatán Govan mester is elismerően csettintene. Ahogy a djent nagyágyúi is, hiszen Bernth bemutatja, hogyan lehet a dallamnak, a kompozíciónak alárendelni a jellegzetes dzsent-ritmusgitározást. Öszetett dal, ám egyetlen pillanatra sem csap át káoszba, mindennek megvan a helye és a miértje.

A Monolith egy sejtelmes bevezető után nevéhez méltóan gördül elé, majd miután a brutkó első rész után a monolit belsejében rejlő gyönyörűségeket is feltárja Bernth, a fináléban riffhegyek temetik maguk alá a gyanútlan hallgatót.

A Hourglass alápergő tapping-homokszemcséi az idő visszafordíthatatlan múlását jelzik, miközben óramű-pontossággal sorjáznak az invenciózus témák, és gyönyörű dallamok. Fokozatosan gyorsul a tempó, mígnem végül minden belassul, és egy utolsó arpeggio-sortűzzel eljön az idők vége. A a lovecrafti mitológia kulcsfigurájáról, a teret és időt uraló Yog Sothoth-ról elnevezett dalban változatos helyekre kalauzol bennünket Bernth, a durvább témák a finom dallamokkal organikusan egybeszövődve fonják át a kompozíciót. A lemezt záró When It Rains, It Pours hallatán szinte érezni a néha szemerkélő, máskor meg hirtelen lezúduló esőt. Kitűnő lezárása a lemeznek, megnyugtató levezető a hang- és élménykavalkád után. Summázva a hallottakat, utoljára Steve Vai Passion And Warfare-jének végighallgatása nyújtott ekkora élményt, és azóta ugyebár megjelent néhány instrumentális rockgitárlemez, közöttük megannyi kedvenccel.

1 thought on “Bernth – Elevation”

  1. Pingback: Zene és látvány hat húron - PONTHATHÚR

Comments are closed.