Kovács Attila (alias Nihilak) gitáros The Waiting Ones nevű instrumentális projektjének első, For Those Who Love To Be On The Road című lemezéről itt írtunk. A jelenleg a Sear Bliss és a Kill With Hate sorait erősítő zeneszerző-gitárossal a zenekari elfoglaltságai mellett az időközben egy második, ambient albumot is megjelentetett szólóprojekttel kapcsolatos terveiről, hangszerekről, gitározásról, dalszerzésről alkotói szabadságról és sok egyébről beszélgettünk.
– A The Waiting Ones néven futó szólóprojekted első két albuma meglehetősen eltérő stílusú. Mi várható a harmadik albumtól?
– Egyelőre azt sem tudom, melyik lesz a harmadik, hiszen két projekten is dolgozom e tekintetben. Amit elsőként terveztem megjelentetni, az még nem készült el. Ennek igazából praktikus oka volt, hiszen a For Those…album dalai voltak leginkább olyan állapotban, hogy azokat nem nagyon kellett újravenni. Ezzel szemben az elsőnek tervezett anyag olyan számokból áll, amiket 2008–2009 környékén, az első Sear Bliss tagságom, meg az I Divine idején írtam. Az dalok szintjén megvolt, azonban voltak feljátszási problémák, hiszen demónak készült, ezért úgy döntöttem, legalább a gitárokat újra kell venni. Aztán arra gondoltam, ha újrajátszom, és az egésznek van egy naprakész hangzása, akkor visszalépést jelentene hangzásban az a már kész lemezanyag, amelyiket nem vettem fel újra. Ezért kerültek a For Those… dalai előre a sorban, hogy aztán onnan lehessen lehet feljebb lépni.
– Miért épp az ambient Semi Automatic Diaries jött ki másodikként?
– Miután ízelítőnek feltettem három számot a Bandcampre, hamarosan jött is egy előrendelés. Úgy voltam ezzel, hogy ha már valakit ilyen szinten érdekel, kötelességem megcsinálni. Elkészült és örültem, hogy ilyen alapállásból is születhet valami, ami talán teljesen másmilyen lett volna, ha több időt hagyok rá magamnak. Szóval az említett zenekedvelőnek – szerintem nem haragszik, ha név szerint említem, Cserhalmi Dávidnak hívják – komoly szerepe volt ebben.
– Térjünk vissza az előbb-utóbb piacra kerülő, black metalos(abb) albumhoz!
– 2009-ben már készültünk a következő Sear Bliss-lemezre, így nagy erőkkel hozzáláttam dalokat írni. Bármilyen zenekarban is játszottam, mindig igyekeztem szerzőként hozzájárulni a dolgokhoz. Ilyen vagyok alkatilag, ha valamit csinálok, azt igyekszem úgy végezni, hogy tényleg „ott legyek”, ne csak üljek a szekéren. Elég sok dalt írtam, az anyag nagy részére a zenekar rábólintott, de aztán más fordulatot vettek a dolgok, és ezeket a számokat nagyrészt továbbvittem az I Divine zenekarba. Végül lemezre ott sem kerültek, mert onnan meg bő egy év múlva kiléptem, hagyjuk, hogy miért, nyilván mindenki másképp emlékszik már erre ennyi idő után. A terv tehát az, hogy harmadik vagy negyedik szólólemezként ezt az anyagot hozom ki, még egyelőre nem tudom, pontosan mikor jön majd a sorban. Ezen pár szólam erejéig közreműködik PZ (Pál Zoltán harsonás a Sear Blissből – szerk.) is, hiszen 2012-ben egy alkalommal lementünk a Superbutt akkori próbatermébe, és egy csomó dalba feljátszotta a harsonát. Ez egyébként a másik ok, amiért a For Those…nyitotta a szólólemezek sorát, az első albumra nem akartam vendégeket hívni. Senki ne vegye rossz néven, de nagyon sokan a vendégekkel próbálják eladni a produkciót.
– PZ mellett további vendégek is lesznek a lemezen?
– Nem tudom. Erre terveztem szöveget, hiszen ezek vokális daloknak készültek, ám, hogy ki fogja felénekelni, egyelőre nem tudom. Nagyon spontán történnek nálam ezek a dolgok, van, hogy úgy gondolom, „a francba, megcsinálom én!” Az egész dolognak nincs tétje, azért van, hogy legyen. Annál minden jobb, mint hogy nyomasszon, hogy van 7–8 lemeznyi kiadatlan dalom. A The Waiting Ones-projektben minden a totális alkotói szabadság jegyében történik. A borítókat is magam készítem, és nem azért, mert nem bízhatnám rá másra, hanem az a lényeg, hogy valamit létre tudjak hozni egyedül.
– Az első két szólóprodukció mellett az eddigi zenekaraidat tekintve is igen széles zenei palettán alkotsz, ugyanakkor nemcsak zenét írsz és gitározol, hanem egyéb hangszereken is játszol. Mi volt az első hangszered?
– Apám orosz gitárja. Édesapám magát egyszerű asztalosnak tartja, ám ennél jóval több. Volt neki zenei vénája, és, bár sosem tanult meg rendesen gitározni, nagyon jó zenéket hallgatott gyerekkoromban, közben meg pengette a húrokat. Magyar progresszívektől, mint a Solaris vagy az East, a Genesisen át Iron Maident, Alan Parsons Projectet, mindenféle tartalmas zenék szóltak otthon. És amikor az ember 4–5 évesen meghallja az Easttől a Játékok című lemezt, vagy a Solaristól a Marsbéli krónikákat, onnantól kezdve már csak ideig-óráig lesz Modern Talking-rajongó… Ezek belém ivódtak. Nyilván, voltam eddás, voltam Guns`n`Roses-rajongó, aztán ismét előjöttek ezek a zenék. Az én belépőzenekarom a Genesis volt. Elkezdtem visszafelé hallgatni a dolgaikat: az 1980-ban kiadott Duke volt az első, aztán jött a `76-os Trick Of The Tail, és mind így. Szépen visszakövettem a dolgokat, elkezdtem antikváriumba, meg lemezboltba járni, ahol az Iron Maiden-lemezeket vásároltam, ez volt az alap. Aztán találkoztam a Varso zenekar tagjaival, még a gimnáziumban. Akkoriban az énekesünk, Pál Viktor a death metalos korszakát élte, így nekem is kezdtek az ilyen zenék beszivárogni: Cannibal Corpse, Obituary, Morbid Angel és az összes többi. Ezekből lett egy ilyen katyvasz, ami a zenei spektrumomat illeti. Visszatérve a kezdetekhez, édesapám hatására magam is elkezdtem pengetni a gitárhúrokat, aztán voltak ilyen kis tréfák, hogy mondjuk hatévesen lekopogtam a Queen Another One Bites The Dustjának a ritmusát, így rájöttek, hogy van ritmusérzékem. Persze zenekart is akartam alakítani. Először dobos akartam lenni Király István, az East dobosa miatt, aztán Móczán Péter (ugyancsak East) miatt basszusgitáros, de végül, ahogy említettem, elkezdtem pengetni az akusztikus gitárt, és az Edda, majd a G`n`R megismerése után mindenképpen gitározni akartam Alapi István meg Slash hatására. Így elmentem gitártanárhoz, Spirkó Károlyhoz, akihez Miskolcon nagyon sokan jártak akkoriban. Fél évig jártam hozzá, ám nem nagyon volt gitárom, amin gyakoroljak, aztán, mire lett, valahogy kiszerettem a dologból, és képregényeket kezdtem rajzolni, az volt a másik nagy szerelem. A gitározás a középiskolában jött vissza az életembe. Egyik nagyszünetben Viktor, a már említett Varso énekese azzal jött oda, hogy „Figyelj, zenekart alapítunk, rockernek tűnsz, van gitárod?” Mondtam, persze, de nem játszottam két és fél éve, ám ez nem volt gond, együttest alapítottunk. Az első koncertemre hamis gitárral mentem, hiszen nem tudtam, hogyan kell hangolni. Annak idején Karcsi megmutatta persze azt is, csak én nem értettem még, meg hallásom sem volt hozzá. A témák is hamis gitáron voltak megírva, így, miután a közönségből egy zenész srác felajánlotta, hogy behangolja a hangszert, nem tudtam eljátszani azokat, hiszen nem találtam a megfelelő hangokat. Elég emlékezetes koncert volt, ami azt illeti.
– Azóta hosszú utat bejártál…
– 17 évesen elmentem a miskolci, progresszív metalt játszó Eclipse gitárosához, Barna Tamáshoz, akitől rengeteget tanultam, hiszen akkor már volt bennem fogadókészség. Közben sokat gyakoroltam, és ennek meglett az eredménye. Beraktam a kedvenc kazettámat, megpróbáltam leszedni a témákat, és egyre többször sikerült. Kezdetben például a Carcass Necroticism (Necroticism Descanting The Insalubrious –1991 – szerk.) című lemezénél nem értettem, miért nem bírom kijátszani a legmélyebb hangokat, míg rájöttem, hogy H-ra hangoltak. Később az Eclipsenek meg a Varsonak közös koncertjei is voltak. Rám óriási hatással voltak, az Eclipse zenéje megváltoztatta az életemet. Ami az elméleti tudást illeti, egyértelműen fontosnak tartom. Nagyon sokáig nem fektettem erre megfelelő hangsúlyt, és bánom, hogy nem képeztem magam hamarabb ilyen tekintetben, hiszen az improvizáció-készséget rettenetesen fejleszti, segít kitolni a saját kereteket. Kicsit olyan, mint amikor az ember magyarul olvas szépirodalmat, aztán, ha nyelveket tanul és a világirodalom remekeit eredetiben olvassa el, azok újabb kapukat tárnak ki előtte. A zeneelmélet, illetve a komolyzene számomra mind ilyen. A tapasztalás is rendkívül fontos, hiszen segít meghallani, mikor sok, vagy ellenkezőleg, mikor kevés valami, mikor elég egy szóló, vagy mikor kell mondjuk három sávot feljátszani egymásra. Ha nyitott az ember, ez egy véget nem érő tanulási folyamat.
– A lemezeidet egymagad vetted fel, vélhetően korábbi stúdiós tapasztalataid is segítségedre voltak. Emellett, amint azt már említettem, több hangszeren is játszol.
– Korábbi, illetve jelenlegi zenekaraim egyes lemezeinek készítésekor rendkívül profi arcoktól leshettem el ezt-azt, mint Scheer „Max” Viktor és Szűcs Szabolcs. A For Those… ahhoz képest szerintem nem szól rosszul, hogy azon nulla forintból készült felvételeket hallhatsz. Ennél lehet sokkal jobbat csinálni, sokkal több pénzből. Játszhatna rajta igazi dobos, hiszen sokan mondják, a dobgép a gyenge pontja. De itt visszatérek korábbi kijelentésemhez, miszerint nem akarom kiírni a borítóra, hogy feldobolta X, valaki, akinek fizettem, hogy ott legyen a lemezemen, utána meg a büdös életben nem találkozom vele, hiszen lehet, eddig azt sem tudta, hogy a világon vagyok. Rengeteg zenész van, akit ilyesmire meg lehet kérni, ha kifizeted. De én nem hiszem, hogy azon múlik a jó zene, hogy mennyi pénzed van rá. Eleve nagyon ellenszenves számomra a metal zenének az utóbbi időben rendkívül fogyasztói-központúvá vált működése. Ami a hangszereket illeti, igazából csak gitározom. A basszusgitár is gitár alapvetően, csak négy húr van rajta és vastagabb. Persze egy valódi, profi basszusgitáros valószínűleg a fejét fogná, ha látná, hogy játszom. Ami a szintit illeti, nem tudok zongorázni. Azt tudom, hogy egy adott zenébe milyen hangok illenek, és azt elfogadható módon fel tudom játszani.
– Mivel vetted fel a For Those…lemezt?
– Van egy laptopom, egy tök hétköznapi külső hangkártyába megy bele minden, van egy csomó pedálom, és nemrég vásároltam egy Axe-Fx Ultrát. Ami az alapcuccomat illeti, nagyon rég egy ADA-MP-1-es torzító-előfokot használok meg Marshall végfokot. Gitárok tekintetében semmi preferenciám nincs. Összesen 13 hangszerem van, de ennek a fele legalább uszadékfa kategória. Van Squierem is, amit egyébként nagyon szeretek. Szerintem elsősorban jó beállítás, meg kéz kérdése, hogyan szól a hangszer. Nagyon sokan kurva szarul szólnak nagyon drága cuccon, más meg egy gyufásdoboz erősítővel akkorát szól, hogy beszarsz tőle, mert úgy játszik. Van egyebek mellett Ibanez RG7420-asom két EMG707-es hangszedővel, legalább húszéves, az volt a második gitárom, van egy Ran superstratom, az egy lengyel manufaktúra-hangszer, a Sear Blissben koncertjein általában azon játszom. Vincze Ádám barátomtól vettem, és remekül szól, a Letters From The Edge-lemezen is ezt használtam túlnyomórészt. Van ugyanakkor egy nyolchúros bőgőm, azt is nagyon szeretem. Nem vagyok válogatós, örülök, ha gitár kerül a kezembe, legyen az új, régi, drága vagy éppen olcsó. Ami még a technikai oldalt illeti, baromi vastag, 13-as húrokat használok. Szeretem, ha van pici ellenállása az egésznek, nem bírom annyira, amikor „folyik” a kezem alatt a gitár. A dolog hátulütője, hogy szólózáskor nehezebb a vastag húrokat kontrollálni.
– A gitárszólókat a lemezekre előre megírod, vagy stúdióimprovizációk?
– Helyzete válogatja. Van, amikor megírom. Felvételen van, hogy improvizálok, ám koncerten szeretem visszaadni a stúdióváltozatot. Nem mintha nem szeretnék rögtönözni, de koncertlátogatóként magam is szeretem más gitárosoktól a lemezre vett szólókat hallani, főként ami a jól megjegyezhető, jellegzetes megoldásokat illeti. Ezért az utóbbi időben egyre kevesebbet improvizálok élőben, arra álltam rá, hogy a lehető legpontosabban, legartikuláltabban, hogy úgy mondjam, a megfelelő alázattal adjam elő a dalokat. Nem kell a cicoma, nem kellenek széles gesztusok, csak az, ami az albumon hallható, hogy a közönség azt kapja, amit hallani szeretne. Felvételek során gyakran elengedem magam, ám mivel baromira perfekcionista vagyok, az egyes szólókat nagyon sokszor újraveszem. Nem vagyok egy született szólógitáros, mindig inkább dalszerző karakterű zenésznek tartottam magam. Nem arról van szó, hogy lusta vagyok gyakorolni, inkább arról, hogy ha leülök skálázni, abból előbb-utóbb valami riff kerekedik ki. Emellett kevesebbet gyakorlok szólókat, mint ahányszor dalt írok, mivel maga az előadás annyira nem érdekel, mint az új dolgok létrehozása. Persze, szeretek színpadon játszani, azért kezdtem el az egészet, de nem azt élvezem a leginkább az úgynevezett zenészéletből, inkább azt, amikor valami, ami korábban nem létezett, megszületik. Vannak érzés szinten létező zenék, amelyekről tudom, hogy meg fogom őket írni, és amikor odajutok, baromi kíváncsi vagyok, hogyan szólnak majd? Aztán, amikor sikerül hangokba önteni ezt, az hatalmas érzés! Szeretek kísérletezni hangszerelésekkel, szólamokkal, azzal, hogy milyen érzéseket tudok zenében megfogalmazni, hogyan tudok gondolatokat átültetni zenei formákra. Nem nagyon tudok olyan dolgot, ami ehhez fogható lenne az életben… Szeretem átlépni a saját korlátaimat, ezért kezdtem el ismerkedni különböző harcművészetekkel is most már hosszabb ideje. Minden ilyen dologgal rengeteget tanulhatunk akár a világról, akár magunkról, vagy a dolgok általános működési elveiről. A zenében is szeretek olyan korlátokat átlépni, amelyeken még nem vagyok túl, és nagyon örülök, amikor sikerül.
– Mit tervezel még idénre?
– A Sear Bliss jelenleg írja a következő albumot, mindenki hozza az ötleteket. Nagyon komoly előkészítő munka folyik, hiszen a Letters from the Edge mindenki szerint elég erősre sikerült, egy ilyen lemez után nem lehet akármivel kijönni. Nagyon jó dalok kerekednek, a hangulat is jó a csapatban. Andrással a lemez általános hangulatát, motívumait illetően nagyon egy hullámhosszon vagyunk, erős közöttünk a kapocs. Van, hogy küldök egy számot, és elmondom, milyen érzést akartam megfogalmazni a zenével, erre ő mondja, hogy pont erre gondolt, amikor meghallgatta, és másnap küld egy szöveget, ami olyan, mintha én írtam volna. De mindenki részvétele egyformán fontos a dalok végső formába öntésénél. Idén szeretnénk kihozni az albumot, meglátjuk, mi lesz belőle. A Kill With Hate régóta készülő lemeze szintén itt van most már a kanyarban, azon is lesz jó pár dalom, érdemes lesz meghallgatni! Májusra szeretném megjelentetni a harmadik The Waiting Ones-lemezt, ám most a Sear Bliss-album összerakása élvez prioritást, és másokkal is dolgozom új zenéken, de ezt egyelőre hadd fedje homály. Mindemellett vannak korábbi, félbehagyott projektek, ott a munkám, a család, szóval van elfoglaltság.
Fotó: Hahn Petra