„Ihletettnek kell maradni”

Jennifer Batten az első gitárhősnő, akit sokoldalúságát, hatását tekintve már évtizedek óta a legnagyobb hathúrlegendák között tartanak számon. A Michael Jackson zenekarában világhírnévre szert tett, majd Jeff Beck csapatában is játszó gitárossal szólólemezeiről, tappingelésről, gitároktatásról, és az általa használt felszerelésekről is beszélgettünk.

– Azonnal felismerhető stílusú, ugyanakkor rendkívül sokoldalú gitáros vagy, aki rock-, fúziós, funk, blues, illetve jazzgitározásban egyaránt otthon van. Mi a titkod? Ezt azért kérdem, mert már a 80-as években is ez volt a játékodra jellemző, amikor nem volt annyi „univerzális” gitáros, mint manapság. Te ezzel szemben mindezt egy jellegzetes Batten-stílussá gyúrtál át, amint azt a debütalbumod is bizonyítja.

– Köszönöm szépen. A „titok” talán a különféle zenei stílusok iránti érdeklődésem lehet. Jazz-zenét hallgatva nőttem fel, így nyilván játszani is akartam azt a zenét. Édesapámnak köszönhetően ismertem meg Joe Pass és Wes Montgomery muzsikáját. Egyszer megkérdeztem tőle, ki volt Jim Hall, ő erre egy tucat lemezt nyomott a kezembe. A blueszenében tinédzserként merültem el, mígnem felfedeztem Jeff Becket. A többiről a Musicians Institute tehet. Az intézmény lényege éppen az, hogy a hallgatók a különféle stílusokban, emellett a kottaolvasásban, jártasságra tegyenek szert, emellett a zenei hallás fejlesztése és nyilván a zeneelméleti ismeretek gyarapítása, hogy abszolválás után meg tudjanak élni a zenélésből.

– A kétkezes tapping-technikáról publikált könyved (Two Hand Rock for Guitar – 1995) gitárosgenerációk féltve őrzött kincse és vitathatatlan érdemeid vannak a játéktechnika továbbfejlesztésében. Hogyan kezdődött, majd fejlődött számodra a tapping-kaland?

– Még a GIT-időkben egyszer Emmet Chapman (a Chapman Stick nevű, a gitár–basszusgitár-családba tartozó hangszer feltalálója – szerk.) tartott egy klinikát a suliban. Senkit nem érdekelt az általa kitalált hangszeren való játék elsajátítása, de egy osztálytársamat, Steve Lynch-et nem hagyta nyugodni az Emmet által bemutatott tappingelés, és tanulmányozni kezdte azt. Rendkívül gyilkos dolgokat művelt el a gitáron, ami nagyon tetszett nekem. Miután diplomáztunk, volt némi szabadidőm, így egy leckét vettem Steve-től, ami elég volt ahhoz, hogy hozzálássak a technika kiaknázásához. Sorra vettem a jazz-sztenderdek akkordmeneteit és a különféle fordításokra kétkezes arpeggio-tappingeket dolgoztam ki. A hangolásokkal is játszadoztam kicsit, mindent egybevetve, úgy vélem, az első lemezem Cruzin’ the Nile című dalában tetten érhetők a technika területén tett felfedezőutam kezdetei. Aztán ott van ugyanazon album Giant Steps című dala, egy igen intenzív tappingelt szólóval. Sajnos, manapság azt a sebességet már meg sem tudom közelíteni.

– Oktató-DVD-ket készítesz, Zoom-leckéket adsz. Miben rejlik a Batten oktatási módszer egyedi jellege?

– A tudományos oldallal kezdem az oktatást. Tudatosítom az emberekben, hogy ez a leghatékonyabb módja valami új elsajátításának. Az elméleti alapok nélkül ugyanis könnyen megrekedhetsz egy adott szinten, minduntalan elkövetheted ugyanazokat a hibákat. Aztán az új dolgokat részekre bontva tanítom. Általában a 30 perces leckéket részesítem előnyben, hiszen a 60 perc alatt átadható információmenyiség túlterheli az embereket. Emellett a leckék után nagyon sok időt töltök információgyűjtéssel és videók készítésével, amelyeket majd elküldök a tanulónak.

– Mi fán terem a Guitar Cloud Symposium?

– Abba a világjárvány miatt vágtam bele. A zenészek munka nélkül maradtak, így felhívtam Gretchen Mennt és Nili Brosht, akikkel nemrég turnéztam, ahogy Vicki Genfant is, hogy legyen rálátás az akusztikus gitározásra is. A közösségi médiában szólítotuk meg az embereket. Egy havonta ismétlődő négynapos Zoom-szimpozionként indult és minden hónapban volt egy különleges meghívott is, mintegy a hab a tortán, úgymint Dweezil Zappa, Steve Vai, Steve Lukather, Andy Timmons vagy Robben Ford. Az eredeti GIT-szimpózium mintáján alapult, hiszen annak idején amiatt választottam azt a tanintézményt. Sok változáson, komoly fejlődésen esett át másfél év alatt, kezdetben 20 perces szegmensekben adagoltuk a leckéket a gitározás különféle vonatkozásaiban, és úgy vélem, a tanulók óriási információmennyiséghez jutottak. Ám végül az emberek kiégtek a Zoomtól, emellett annyi ingyen tananyag van a világhálón, hogy egy idő után nem térült meg meg az óriási energiabefektetés.

– Igazi úttörő vagy, az első gitárhősnő, aki rengeteg hathúrosra van óriási hatással, amint azt a She Rocks Icon díj is megerősíti. Hogy jött ez össze?

– Nincs semmiféle titkom. Csupán ihletettnek kell maradni és nap mint nap keményen dolgozni.

– Úgy értem, sokan azért ragadnak gitárt, hogy híressé, ikonná váljanak, ám ez csak keveseknek adatik meg.

– Mindenféle alkotói tevékenység pokolian nehéz tud lenni. Ha Michael Jackson annak idején nem választott volna engem a zenekarába, a nevem sem ismernéd. Az egy nagyon szerencsés eset volt, ami aztán guruló hógolyóként nőtt tovább.

– Ki az a zenész, akit a legfőbb hatásodként neveznél meg?

– Ketten vannak: Jon Diorio és Jeff Beck.

– Milyen gitárokat, erősítőket, hangszedőket használ? Kezdetben Ibanezeken játszott, majd Washburnre váltott, de Varax-szal is láttam egy időben.

– Valóban, hét év alatt 7 Ibanez gitárom volt, ám az összes nyaka elment a pokolba. Állandó gondjaim voltak ezekkel, így, amikor a Washburn megkeresett, váltottam. A Parallaxe modelljüket használom, ám sajnos, már nem gyártják. A szokásos dolog történt, mint amikor a Digitechet megvásárolta a Samsung, tönkrementek. A Washburnt is bekebelezte valami multi, és úgy tudom, nem is foglalkoznak elektromos cuccokkal. Egyszerűen hozzászoktam ahhoz a gitártípushoz. Nem tökéletes, de nagyon kényelmes. Fishman Fluence hangszedőket használok mindhárom Parallaxe-omban. Egy „korszerűt” a nyaknál, a másik kettő a Strat-sorozatukból való. Rövid menzúrájú nyakakat készíttettem velük a hangszereimhez. BluGuitar Amp1-erősítőket és BluGuitar ládákat használok, gyakran meg BlueBox hangszóróemulátorral készítek felvételeket. Kizárólag a különféle effekteknek használom a négykábeles módszert a Line 6HX Stomp XL-lel, az effektek ki-bekapcsolásához meg MeloAudio MidiCommandert. A HX-hez egy expression pedált is csatlakoztatok, és külön hangerőpedált. Mindkettő könnyű műanyagból van, hogy egyszerűbb legyen szállítani. A HX-nek köszönhetően könnyen kézben tarthatom a hangzásom fölötti irányítást. Minden előre beállított hangszínt egyszerűen tudok ki-bekapcsolni. Úgy vannak beállítva a dolgok, hogy amikor például odalépek, hogy kikapcsoljak egy tiszta chorus-hangzást, ugyanazon gombbal azonnal egy torzító és egy reverb aktiválódik.

– Többször körbeturnéztad a világot, emellett rengeteget stúdiózol. Koncertezni, komponnálni vagy stúdiózni szeretsz jobban?

– Hosszú ideje nem írtam dalokat. A zeneipar helyzete ugyanis értelmetlenné tette, hogy pénzt öljek egy zenei projektbe. Rengeteget session-munkám van, és ezeket általában nagyon élvezem. Épp a héten is két ilyen felvételt készítettem. Egyik a finn Mika Tyyskä alias Mr. Fastfinger számára készült. Óriási kihívást jelentett, hiszen egy páratlan ütemű dal, amely rendesen kizökkentett a komfortzónámból, de csodálatos hallgatnivaló. Nem tudom, mikor jelenik majd meg, Mammooth Steps a címe. Felvételt készíteni teljesen más, mint koncerten gitározni. Úgy vélem, a zenészeknek mindkettőre szükségük van, és nem mondhatnám, hogy valamelyiket jobban szeretem, mint a másikat. Bár, egy óriási koncerten, amelyen egy értő közönséggel sikerül kapcsolatot teremteni, az a közösségi élmény valami olyan pluszt nyújt, amit a stúdiózás során nem tapasztalhatsz meg. Azonban sajnos, bármennyire is feldob egy-egy ilyen élmény, nem tart soká.

– Turnéztál és lemezt is készítettél Jeff Beckkel. Milyen pluszt nyújtott ez az együttműködés?

– A legnagyobb hozadék Jeff kreativitása. Az az érzésem, nem kell ezen dolgoznia, hiszen Ő MAGA a kreativitás. Szeret hirtelen fellángolni és új területre kalandozva improvizálni. Bármit és mindent meghallgat. Gyakran mondom, Ha egymás után meghallgatja a Spice Girls, majd Ornette Colean zenéjét, mindekettőből képes tanulni valamit. A zene olyan mélységeit hallja produkciótól függetlenül, és abból úgy képes meríteni, ahogy csak nagyon kevesen.

– Michael Jackson zenekarában három világkörüli turnén játszottál. Hogy lehet, hogy 2009-ben, a hálála előtt tervezett This Is It O2-aréna koncerteken nem te lettél volna a gitáros?

– Feltételezem, friss vért szeretett volna. De igazán soha nem kérdeztem ezt tőle.

– Nagy kedvencem az AOR-stílusú Scherer/Batten-lemez. Mi ennek a története?

– A lemez 90 százaléka már készen állt, amikor felhívtak, hogy vegyek fel gitárokat. Aztán egyre többet akartak, mígnem Marc azzal hívott fel, hogy legyek mellette a produkció másik húzóneve. Rendkívül „fájdalommentesen” történtek a dolgok összehasonlítva azzal, amikor a semmiből születik meg egy lemez. A dalokat zömében Jim Peterik írta a Survivorből, és többnyire aktuális köntösbe bújtatott, 80-as évekbeli dalok.

– Szólólemezeidet az instrumentális gitárzene remekei között tartják számon. Röviden jellemeznéd ezeket és áruld el, mikor várhatjuk a következő Jennifer Batten-lemezt?

– Kezdjük a végén: nem tervezek újabb albumot, hacsak nem kerül egy cukrosbácsi, aki állja a produkciós költségeket… A lemezeim megjelenése között több év telt el, így természetesen mindhárom különböző, hiszen a korral magma is változom, fejlődök. A debütalbummal (Above Below and Beyond – 1992) bizonyítanom kellett, ezért többféle stílusban gitároztam azon, és azon kaptak helyet a Dongó és a Giant Steps átiratai is. A Momentum (1997) inkább csapatmunka volt Glen Sobel (Alice Cooper) dobos és Ricky Wolking basszusgitáros közreműködésével. Mondhatni, ott egyetlen kreatív energiává nőttünk össze hárman. Mindenkinek 99 százalékban szabad kezet adtam az alkotásban, elsősorban egy óriási móka volt mindhármunk számára. Glen azóta is használja egyik dalt a dobklinikáin. A Whatever (2007) túlnyomórészt Jeff Becknek íródott, amikor a zenekarában játszottam, és azon a lemezen az általa nem használt dalok hallhatók. Neki köszönhetően nyitottam az elektronika, a Pro Tools és a hangminták használata irányába, így a harmadik lemezemen az akkoriban újnak számító technológiát használtam, ugyanakkor a gitárszintetizátorokba is rendesen beleástam magam akkoriban, így a lemezen ez is tetten érhető.

Az interjú angol nyelven ITT olvasható.