James Murphy-interjú (1.) Háború és béke

James Murphy az 1990-es évek egyik meghatározó metálgitárosa volt. Előbb két death metal alapvetésen hagyta rajta kéznyomát (Death – Spiritual Healing, illetve Obituary – Cause Of Death), majd saját zenekart (Disincarnate) alapított, évekig a Testament tagja volt, két szólólemeze is megjelent, közben számtalan produkción szerepelt vendégzenészként, mígnem 2001-ben agydaganatot diagnosztizáltak nála. Sikerrel vette fel a harcot a kórral, amely 2011-ben kiújult, ám gyógyszeres kezeléssel ismét legyőzetett. Közben hangmérnökként, illetve producerként is kipróbálta magát saját stúdiójában, magánélete is csodásan alakul. Minderről és még többről a július 30-án 54. életévét betöltő legendával készített kétrészes interjúban olvashattok.

– Kinek a hatására kezdtél gitározni?

– Kölyökként a KISS volt a zenekar, amelyiket látva belémnyilallt, mennyire vagány egy menő zenekar tagja lenni. Ám akkoriban nem gondolkoztam túl komolyan a zenekaralapításon, inkább amolyan gyerekjáték volt az egész, egy kósza ötlet csupán. Aztán feltűnt a színtéren Randy Rhoads, és onnantól már komolyra fordultak a dolgok.

– A Death Spiritual Healing-lemezével (1990) robbantál be a death metal műfajba. Nemrég megosztottál egy régi fanzine-t, amelyben a második lemez, a Leprosy (1988) felvételeit készítő Death-ről készítettél stúdióriportot. Volt ennek köze ahhoz, hogy egy évvel később beléptél a zenekarba?

A Spiritual Healinget rögzítő Death. James balról az első. Fotó: Twitter

– 1987-ben az Agent Steellel turnéztam Európában, Nagy-Britanniában, és akkor találkoztam egy holland sráccal, aki a nyolcvanas években annyira elterjedt, fénymásolóval sokszorosított fanzine-ek egyikét írta. Interjút készített velünk, aztán levelezni kezdtem vele, ahogy akkoriban a rajongókkal tartottuk a kapcsolatot, hiszen a telefonbeszélgetések sokba kerültek, videochat meg még nem létezett. Rámkérdezett, lenne-e kedvem időnként interjúkat, stúdióriportokat készíteni a lap számára. Így kerültem kapcsolatba 1988-ban a Death-del, nem sokkal a Leprosy megjelenése előtt. Csupán az említett riportról és néhány fotóról volt szó. Közben nyilván beszélgettünk a srácokkal, és nagyon lerítt róluk, hogy nincsenek azonos hullámhoszon Rick Rozz gitárossal. Nem mondták ezt nekem, azonban tudod, hogy van ez, a testbeszéd, az arckifejezések nagyon árulkodók tudnak lenni. Ez akkor szöget ütött a fejembe. „Ezek a srácok nem érzik jól magukat a gitárossal, én meg zenekart keresek…” Az Agent Steelnek ugyanis nem voltam állandó tagja, csak a turnéra ugrottam be. A riport készítésekor egy Agent Steel-pólóban voltam, és Chuck (Schuldiner – szerk.) kérdezte, honnan van az nekem? Mondtam, a korábban említett turnén kaptam. „Á, te vagy az a floridai srác, aki velük turnézott! Hallottam rólad”. Szóval, tudta, hogy jól gitározom. Semmi bajom nem volt Rickkel, ám, mint említettem, zenekart kerestem éppen, így az elérhetőségemet megadtam a srácoknak. Persze, akkor nem volt mobiltelefon, csak vezetékes, így az anyám telefonszámát adtam oda azzal, hogy, ha bármikor gitárost keresnek, hagyjanak számomra üzenetet. Kicsit rázós helyzet volt, hiszen, ha félreértettem a dolgot, és Rick továbbra is a bandában marad, könnyen tolakodásnak tűnhetett volna ez a gesztus. De erről szó sem volt, láthatóan örültek, hogy úgy tettem. Aztán mindössze néhány hónap múlva fel is hívtak, hogy ha van kedvem, tegyünk egy próbát.

– Megírtátok, felvettétek a Death harmadik lemezét, az 1990 február 16-án megjelent Spiritual Healinget, ám azt követően nem maradtál sokáig a zenekarban…

– Valóban, csupán az első Észak-Amerikai turnét csináltam végig velük.

– Aztán már az Obituary 1990 szeptemberében megjelent második, Cause Of Death című albumán szólóztál. Miért léptél ki a Death-ből, illetve milyen volt a váltás egyik zenekarról a másikra?

– 1989 nyarán kerültem a Deathbe, akkor írtuk és formáltuk a Spiritual leendő dalait, készültünk a stúdiózásra. Miután felvettük a lemezt, alkalomadtán koncerteztünk is, például Orlandoban, illetve a Milwaukee Metalfest III-on. Miután leszögeztük a kiadóval (Combat Records – szerk.) az 1990 februári megjelenést, egy turnét is lekötöttünk az album promoválására. Kanadában startoltunk, talán Montrealban volt az első koncert, néhány nappal a lemez megjelenése előtt. Majdnem két hónapig tartott az észak-amerikai turné, és a vége felé már nem éreztem jól magam a zenekarban. Nem voltam hajlandó feladni az elveimet, sem képlékennyé válni, hogy bárki másnak megfeleljek. Tudom, ez nem feltétlenül erény, és manapság már sokkal jobban kezelem az efféle helyzeteket. Azonban néhány dolog nagyon nem tetszett, és képtelen voltam ezt palástolni. Ugyanakkor túl zárkózott voltam, hogy mindazt, ami nem volt rendben, kiengedjem magamból. Így főttem a saját levemben, közben meg nem a legmegfelelőbb módon viszonyultam a többiekhez. Ahogy a turnéra cuccoltunk, majd elindultunk, egy csomó olyan dologgal kapcsolatban tettem megjegyzést, amelyekről nem kellett volna. Szembeszálltam Chuckkal, amikor megszabta, melyik zenekar tagjaival bandázhatok egy-egy koncerten, fesztiválon. Egyre dühösebb lettem, és állandóan morcos voltam, ők meg közben nem is tudták, mi az oka, hiszen nem tudtam kifejezni azt. Csak azt látták, hogy itt van ez a fickó, aki már nem vagány. Egy ördögi kör alakult ki: bármit tettek, dühített engem, ők meg azon akadtak ki, hogy állandóan dühös voltam. Nem állítom, hogy mindig ők okozták a feszültséget, én is ugyanúgy hibás voltam. De akkor mind nagyon fiatalok voltunk, a húszas éveink legelején, éretlenek voltunk, az emberközi kapcsolatok, a kommunikáció nem volt az erősségünk. A turné végére nyilvánvalóvá vált, hogy mennem kell. Biztos voltam benne, hogy ki akarták tenni a szűrömet, ám megelőzve őket, kiléptem a zenekarból. Volt egy kis összetűzésünk, amikor összeszedtem a cuccaimat, és sokáig keserű szájízt hagyott bennem a dolog. Ám évekkel később Chuckkal átbeszéltük a dolgokat, és Terryvel (Terry Butler basszusgitáros – szerk.) is rendeződött a viszonyunk.

“Akkor mind nagyon fiatalok voltunk, a húszas éveink legelején” Fotó: last.fm

– A Death mindig kicsit egyszemélyes zenekar volt…

– A Death igazából Chuck gyermeke, az ő gépezete volt. És ha valaki más gépezetébe szállsz be, annak akkor van igazán értelme, ha egy jól klappoló alkotóelem vagy, amely az egész gép működését segíti. Ha úgy érzed, nem a megfelelő csavar vagy az adott gépezet számára, jobb ha továbbállsz. Legalább 50 százalékban az én hibám volt, hogy a dolgok ilyen fordulatot vettek. Viselkedhettem volna érettebb módon is, de ők is. Főként Chuck. Ám nem arról van szó, hogy rossz színben akarok feltüntetni egy elhunyt személyt. Rengeteg szempontból kitűnően együttműködtünk ketten. Például a zeneírás flottul ment. A Spiritual Healing lemez megírása volt az egyik legegyszerűbb dalírási folyamat, amelyben valaha részem volt. Az volt az első alkalom, hogy lemezen dolgoztam valakivel, és nagyon simán ment minden.

– Chuckkal mikor és hogyan békültél ki?

– 1999-ben vagy talán 2000-ben telefonált rám Steve DiGiorgio (basszusgitáros), akivel a Testamentben is együtt toltuk, és a második szólólemezemen is bőgőzött, emellett az Obituary-időszakomban együtt is turnéztunk, szóval Steve mondta, hogy Chucknál agydaganatot diagnosztizáltak. Megadta Chuck telefonszámát, akit azonnal felhívtam, és hosszasan elbeszélgettünk dolgokról, elásva a csatabárdot. Nagyon örülök, hogy képes voltam megtenni ezt. A temetésén Chuck édesanyja elmondta, mennyire boldog volt a fia, hogy fátylat borítottunk a múltra és ekkor igazi megkönnyebbülést éreztem.

– Az Obituary-ban sem maradtál túl sokáig…

– Hasonló kommunikációs gondok adódtak ott is. Ott voltak ők hárman, aztán jöttem én egy összeszokott, emberileg flottul működő csapatba más viselkedéssel, és nem működött sokáig. De azt a rövid időszakot, amit a zenekarban töltöttem, nagyon élveztem. Kicsit többet voltam az Obituary tagja, mint amennyit a Death-ben zenéltem, és jóval többet is turnéztam a fiúkkal, no meg aztán egy nagyon jó lemezt (Cause Of Death) is készítettünk.

James (bal szélen) az Obituary tagjaként. Fotó: decibelmagazine.com

– Miután kiszálltál az Obituary-ból, saját death metal zenekart alapítottál, a Disincarnate-et. Sajnos, akkoriban már más szelek fújtak, a grunge mindent lesöpört a rockzenei színtér palettájáról…

– Valóban, a grunge óriási teret nyert rövid idő alatt, és ez óriási csapást mért a death metal-színtérre. Ne érts félre, mai napig nagy Alice in Chains-rajongó vagyok, és a Pearl Jam-et is szeretem. Hallgattam, és hallgatom a lemezeiket, de a Disincarnate-album készítése közben meg sem fordult a fejemben, hogy abba az irányba hajoljak el, nem akartam az övékhez hasonló módon szólni, én a saját zenémet akartam csinálni. Sok zenekar alkalmazkodott a változó időkhöz, hiszen sok fontos lemezcég megvált a death metal zenekaroktól, és a jól eladható grunge-bandákra nyergelt át. A Roadrunner is ezen lemeztársaságok közé tartozott, rengeteg metalzenekart ejtettek. Summázva a dolgokat, rosszul időzítettük a Dreams Of The Carrion Kind (1993 – Roadrunner Records) megjelenését, üzleti szempontból kicsit későn hoztam össze a zenekart. Ugyanakkor, ami a zenét illeti, a lemez megelőzte a korát. Manapság sokaktól hallom ezt, és jó érzés, hiszen én írtam javarészt.

James 1992-ben, Walesben a Dreams…felvételei közben. Fotó: Facebook

– Ma már minden stílus megfér egymás mellett. Gondoltál-e a Disincarnate feltámasztására?

– Igen. Szeretnék egy új Disincarnate-lemezt készíteni. Az egész a megfelelő időzítésen, a megfelelő emberek megtalálásán múlik. Néhány éve megpróbáltam összehozni az eredeti felállást, ám a dolog nem működött, ugyanis néhány egykori tag különféle egészségügyi gondokkal küszködött, amit megértettem, elfogadtam, hiszen nekem is voltak és vannak efféle nyavalyáim. Emellett volt, aki a karrierjére és a családra fókuszál, így nem jutott volna ideje a zenekarra. Szóval jelenleg a megoldáson dolgozom. Közben a magánéletemre és az anyagi biztonságomra is jobban odafigyelek, néhány éve nálam is erre helyeződött a hangsúly, így jelenleg a produceri munka élvez elsőbbséget a zenéléssel szemben. És figyelj, működik a dolog: kifizettem a lakásom, van egy csodálatos menyasszonyom, akivel összeházasodunk, szóval most ezek a legfontosabb dolgok az életemben. Eljön az idő, amikor az embernek ezekre is kell gondolnia. Nem akartam egy ötvenakárhány-éves fickó lenni, aki az anyja kanapéján éli le az életét. Most lassan sínre kerül minden a magánéletemben, valami felújításokat kell még a házon elvégeznem, aztán az olyan projektekre koncentrálhatok, mint egy új Disincarnate-lemez, egy szólóalbum, talán egy új zenekar is, hiszen rengeteg zenei ötletem van, ami eltér a Disincarnate-stílustól.

(folyt. köv. a második résszel)

1 thought on “James Murphy-interjú (1.) Háború és béke”

  1. Pingback: „A szólógitározás az életem” – James Murphy-interjú (2.) - PONTHATHÚR

Comments are closed.