Joe Satriani – Shapeshifting

Történetek a zene nyelvén

Joe Satriani. A MESTER. Így, csupa nagybetűvel. Azon kevesek közé tartozik, akinek gitározása egyetlen hang után felismerhető. Az 1980-as évek második felétől játéka gitáros-generációkra volt és van hatással, lenyűgöző virtuozitása, a bluest és metalt egyéni módon ötvöző stílusa, a védjegyeként szolgáló legato, a pengetővel tappingelés és a tremolóvarázslás rendre visszaköszön a modern gitározás legnagyobbjainak szólóiból. De Satriani a félelmetes technika mellett tud még valamit, ami miatt nemcsak a szakma, hanem az „egyszerű” zenehallgatók nagy kedvence is: dalokat írni.

Célja nem az öncélú villogás, a kergetőzés a hangokkal, zömében instrumentális szólólemezein a lenyűgöző technika csupán eszköz, amellyel mondanivalóját juttatja kifejezésre. Ő ugyanis gitárjával történeteket mesél. Dalai a hagyományos énekes szerzeményekhez hasonló szerkezetűek verzével, refrénnel ellátva. Nála a számcímek nem véletlenszerűek, erre az egyik legjobb példa egy általa elmesélt történet, mely szerint egyik koncertje után egy házaspár azzal ment oda hozzá, hogy válságban levő kapcsolatuk az 1992-es The Extremist lemezen hallható Crying dal hatására zökkent vissza a helyes mederbe. Azt, hogy Satriani játéka a tömegeknek is szól, mi sem bizonyítja jobban, mint a tény, hogy 1987-es Surfing with the Alien című, második szólólemeze több, mint egymillió példányban kelt el, elérve a platinalemez-státuszt.

Az április 10-én a Sony Music gondozásában kiadott Shapeshifting tipikus Satriani-album. Értem ez alatt, hogy tizenhárom kitűnően felépített, elsőre ható, ám sokadik hallgatásra sem megunható szerzeményt hallhatunk azon, és bár apró csavarok vannak, a mester ezúttal nem lép ki komfortzónájából, ahogy tette azt a 2000-es, elektro-, illetve techno-elemekben bővelkedő Engines of Creation-ön. A Shapeshifting Kenny Aronoff géppuskaszerű pergőtűze után egy jellegzetes, középtempós elmélkedős Satriani darabbá alakul. A Big Distortion ritmusai tapsra biztatják a hallgatót. Nem mondok újat azzal, hogy a szóló csodálatos, szinte beszél. Az All For Love válságban lévő kapcsolatokat zökkenthet vissza a helyes vágányra, míg az Ali Farka (nem kell rosszra gondolni, Satch mester nem magyar), Dick (na jó, angolul sem arról szól) Dale, an Alien and Me a szebbik nem képviselőit hastáncra ösztönző ritmusaival lopja be magát a fülekbe. A Teardrops régi emlékeket idéző, a szemekbe könnyeket csalogató szerzemény, míg a Perfect Dust boogieja és az ehhez váratlanul társuló refrénje ugyancsak lenyűgöző. A Nineteen Eighty Thunderstruck-ízű kezdése után egy íves, vezetés közben kitűnő társnak bizonyuló dallá kerekedik. Az All My Friends Are Here-ben a gitár önmagával felesel, a Spirits, Ghosts and Outlaws a címnek megfelelően baljóslatú hangulatot áraszt, a Falling Stars mintha James Bond settenkedésével startolna, de van benne némi funky-ritmusozás is a szóló előtt. A rövidke Waitingből a várakozás minden fájdalma, reménye kihallható, és, bár a Bob Marley fémjelezte műfaj finoman fogalmazva nincs a kedvenceim listáján, Satch tolmácsolásában még a Here the Blue River reggae-momentumai is tetszenek. A Yesterday`s Yesterday az 1992-es The Extremist Rubina’s Blue Sky Happiness contry köntösbe bújtatott testvére, egyben kitűnő lezárása egy újabb remekbe szabott Satriani-lemeznek.

(déhábé)

2 thoughts on “Joe Satriani – Shapeshifting”

  1. Pingback: a kristálybolygó más alakban folytatja – PONTHATHÚR

  2. Pingback: Közönségdíjas a Shapeshifting - PONTHATHÚR

Comments are closed.