John Petrucci – Terminal Velocity

Bár Petrucci tettestársai az első album óta nem változtak, minden egyéb igen. Míg a Suspended dalait a DT-turnék szüneteiben, együtt rögzítették, addig a Terminal az utóbbi években megszokottá vált, „küldözgetős” módszerrel, James „Jimmy T” Meslin hangmérnökkel vették fel, a végső keverést meg az egykori Sabbat-bárdista, időközben neves poducerré vált, ám a legutóbbi turnén a Judas Priest soraiban Glenn Tipton helyett pengető Andy Sneap végezte. Emellett az album rögzítése mindössze pár hónapot vett igénybe, amit, bár lehet, furcsán hangzik, a pandémiának köszönhetünk. Ugyanis az anyabanda a turnézás abbahagyására kényszerült, és mivel Petrucci nem a lustaságáról elhíresült, úgy vélte, itt az idő a régóta tervezett második szólólemez gatyába rázására. A gitársávok rögzítése után Petrucci a dobgéppel ellátott kész dalokat küldte el LaRue-nak és Portnoynak, akik hozzátették a magukét. Természetesen, nem akárnogyan. Előbb Portnoy ütötte fel a saját részét Petrucci dobcuccán (!), majd Dave LaRue játssza fel a basszust. Eredetileg ő is hozzálátott a Petrucci által elküldött dalokat felbőgőzni, ám amint Portnoytól megkapta a már feldobolt, általa már „készre játszott” dalokat, minduntalan újra kellett rögzítenie azokat Mike ritmikai bukfencei miatt. Így megvárta, amíg Mike végez a felvételekkel, majd játékához igazodva játsotta fel a basszustémákat.

A címadó, elsőként Youtube-ra dobott (ahol Petrucci oldalán a teljes lemez meghallgatható), egyben az albumot nyitó Terminal Velocity első hangjai nagyon Glasgow Kiss hangulatot ébresztettek bennem. Ám hamar elmúlt ez a hatás, és egy kellemes dallamokkal, váltásokkal tűzdelt dal kerekedett ki, amely kitűnően vezeti fel. A kellemes, könnyed jelző egyébként néhány momentumot leszámítva az egész lemezre ráillik. Petrucci egy interjúban elmondta, szándékosan nem kizárólag gitárosokat és gitárrajongókat célzott meg a dalok megírásakor, ehelyett egy olyan lemezt akart létrehozni, amely akár edzőteremben, vezetés közben, vagy otthon, háttérzeneként is hallgatható. Természetesen, nem bújt ki a bőréből, így a hangszer fanatikusai és a progrock-drukkerek is találnak csemegét bőven.

A második, The Oddfather dal címe szándékosan a Godfatherre (A keresztapa) hajaz, ennek megfelelően, a dalt olaszos hangulat itatja át, beleértve a mandolinszerű kezdést. Kedvencem a harmadik, Happy Song, amely valóban maga a vidámság, a mosoly. Joe Satriani Summer songja ilyen felhőtlen hangulatú, boldogságot a világba kiáltó dal. Petrucci vidámsága azonban picit összetettebb, és imádom, ahogy a szóló finiséhez közeledve „bekapcsolja” a jobb kezében található, játéka védjegyének számító képzeletbeli fúrópisztolyt. A Gemini összetettebb tétel, amelyben egyebek mellett fellelhető egy kis Al Di Meola-hatású, latinos zenei alapra érkező akusztikus húrvarázslat is.

Az Out Of The Blue egy gyönyörűen építkező blues, nekem elsőre Steve Vai Tender Surrendere (Alien Love Secrets EP – 1995) ugrott be, ám Petrucci más vizeken evez. Érdekessége, hogy ezt is MusicMann Majesty-vel, a saját Mesa Boogie erősítőjén játszotta fel, a többi dalhoz hasonló beállításokat használva, azzal a különbséggel, hogy a Gain gombot itt letekerte. Korábban leírtam, az albumon Petrucci nem hazudtolja meg magát, és ez ebben az esetben is igaz: a dal végéhez közeledve szabadjára engedi ujjait, és Portnoy is kiütheti magából az összes addig visszafogott ritmust.

A Glassy-Eyed Zombiesből picit visszaköszön a Dream Theater The Glass Prison-ja (Six Degrees Of Inner Turbulence – 2002), egyébként is ez a dal szerintem a legdétészerűbb szerzemény. A The Way Things Fall a határozott kezdés, majd egy szikár riff után egy gyönyörű, lélekhez szóló, akusztikus gitárkísérettel megtámogatott dallá kerekedik. Sokszor érzem úgy, Petrucci dallamai a kőből is könnyet facsarnánk, és ez a dal egy hideg őszi napon is képes elhitetni velünk, hogy, bár nem fenékig tejföl, az élet gyönyörű, egyébként meg mindjárt itt a nyár. Rengeteg hangulat keveredik a dalban, ám a dallamok az elborultabb pillanatokban sem engedik el a kezünket.

A Snake In My Boot Satriani-hangulatú kezdése és közönségtapsoltató ritmusai alatt végig érezzük a bakancsunkban tekergőző, Steve Vai-dallamot sziszegő, hideg tekintetű kígyót, majd a héthúros Majesty-vel rögzített, albumzáró, rendkívül összetett Temple Of Circadia, régvolt helyekre kalauzolja a hallgatót.

Mindent egybevetve, bár John Petrucci ezzel a lemezzel nem váltotta meg a világot (azt anno a Dream Theater Images And Words lemezével, illetve z Under A Glass Moon szólójával már megtette), tetszik a Terminal Velocity. Örülök, hogy Petrucci mester ismét hallat szólóban is magáról. Ahogy zenekarának, úgy gitározásának hatása is tagadhatatlan, elismert és kevésbé ismert húrnyűvők ezrei az ő nyomdokán elindulva alakították ki (jó esetben) saját stílusukat, amelyből azonban kihallani a maestro hatását. Többször megjegyezte, rendszeresen követi a gombamód feltűnő, egyre fiatalabb, elképesztő tehetséggel megáldott gitárosokat, akik adott esetben egy-egy szerzeményét két órával a megjelenés után tökéletesen játszanak el a Youtube-on. Nem versenytársakként tekint rájuk, jegyezte meg, pusztán csak arra ösztönzik, hogy formában tartsa játékát, és friss ötletekkel rukkoljon elő. Petrucci nemcsak óriási gitáros, hanem, amennyire az interjúkból, illetve a koncertekről átjön, fantasztikus ember is. Emellett egy intézmény, aki például nemrég dobta piacra saját szakállápoló termékcsaládját. Ahogy zenekara, a Dream Theater, úgy John Petrucci is egy megkerülhetetlen név a progresszív metal, illetve a rockgitározás történelmében. A terminal Velocity pedig kihagyhatatlan lemez minden gitárkedvelő számára.