Minden jel arra mutat, hogy a Tornado-kultuszt elindító zseniális Marty Friedman kilépése óta a Megadeth szólógitárosi posztjára leigazolt zenészek legértékesebbje és legnépszerűbbje a brazíliai Angra csapatból érkező Kiko Loureiro, aki 2015-ben csatlakozott Dave Mustaine felsőkategóriás zenekarához. A szólókarrierjét korábban már az Angra mellett nagy léptekkel építő technikás húrbűvész népszerűségét mi sem példázza jobban, mint az a tény, hogy 2020 júniusában Kiko-nak mindössze nagyjából öt óra kellett ahhoz, hogy közel hetvenezer amerikai dollárt összekalapozzon rajongóitól közösségi finanszírozással, „Open Source” című új szólólemeze elkészítéséhez.
Mint tudjuk, az utóbbi évtizedben egyre populárisabb „crowdfounding” egyik előnye, hogy az abban résztvevő támogatók hamarabb kézhez kapják a dedikált lemezt és mellé különféle speciális tárgyakat, ajándékot, tartalom-elérést stb. vagyis, hogy oda-vissza működik a gondoskodás. Kiko még ezen is túltesz, egy saját bevallása szerint kísérletező és páratlan gesztussal: a nem csak úgy mellékesen „open source”-nak azaz „nyitott forráskódú”-nak elnevezett anyag ugyanis eleve úgy készült, hogy az mindenkié: megjelenése után annak témáit bárki átírhatja, feldolgozhatja, újra értelmezheti stb. és ezt közkinccsé is teheti, pont úgy, mint egy nyitott forráskódú szoftver fejlesztésénél.
Ebben a szellemiségben a guitarrista ötödik szólólemezének minden alkotóelemét elérhetővé tette közönsége számára: az ingyenesen meghallgatható/letölthető album mellett egy email-cím megadása után a dalok szólógitársáv-mentes zenei alapjait, illetve külön hangsávjait is le lehet tölteni google-drive-ról, továbbá a Kiko által megírt változat szerkesztett, teljes és pontos kottafüzete is beszerezhető az oldalon némi felárért. Mi más ez, ha nem a gitárzene kedvelők és zenész-rajongók elkényeztetése?
Bevallom, azért volt bennem némi kétkedés, amikor a fentiek tudatában a lejátszás gombot legelőször megnyomtam, hogy mi várhat rám egy olyan lemeznél, amelyet a szerző egyenesen zenei kiindulópontként határoz meg? Kirakós puzzle, ide-oda tologatható darabkákkal, netán befejezetlen dallamok és ritmusvariációk, dél-amerikai perkuciós témák, sweet child ’o ’mine, fütty, vagy mi még? Szerencsére majdnem egyik sem. Kiko már az első dal első ütemeiben négy fontos összetevővel nagyvonalúan megidézi, mi az, amire biztosan számíthatunk a lemez hallgatása során: a lírai, hangulatos, bevezető clean-varázslást (1) összetett ritmusképletre fektetett progos riffelés (2) követi, hogy egy nagyon is időszerű, single-coilos crunch gitárhangzás (3) készítse majd elő a természetesen felütésre indító, dallamos főtémát (4). Amikor pedig – szintén az Overflow című első dalban – megérkezik a lemez első gitárszólója (5), már tudtam: hátra lehet dőlni, ez egy rendesen végigírt, igényes album lesz.
A tizenegy dalt tartalmazó, a korábbi anyagokhoz képest stílusjegyileg és hangzásilag is továbbcsiszolt lemezen az Angra ritmusszekciója – Bruno Valverde dobos és Felipe Andreoli basszusgitáros – mellett Kiko felesége, Maria Ilmoniemi fűzi a billentyűsort és pár helyen a Hammond orgonát. Az Open Source egyik vendége maga Marty Friedman, akivel az „Imminent Threat” c. dalban pirítanak együtt, de az utóbbi években népszerű, Jessy J zenekarát is megjárt fiatal brazíliai csodagyerek, Mateus Asato is dobbant egy folyékony fúziós szólóval a „Liquid Times”-ban, miközben Kiko karmolja alá a nyolchúroson.
Az „e-Dependent Mind” című második dal igazi kortárs progmetál, káosz-rend-káosz-rend váltogatással nagyon finom pergőzéssel, és egy vészjósló billentyű-/gitárszóló kiállással; az azt követő, „Imminent Threat” egyes riffjei akár a Megadeth-ben is simán elférnének (oda készülhettek?) és a szóló alatt Marty Friedman vibrátói egyből felismerhetők. Tény, hogy a párhuzamosan tekerő gitárok időnként kaotikusak és az embernek hiányérzete támad, főleg, mert az egymásba kapaszkodó fémes dallamok nem zeneileg oldódnak fel, hanem témaváltásokkal. Ez a jelenség amúgy több helyen is előfordul a lemezen, és a kontemporális metálhoz nem hozzászoktatott fül számára ettől időnként könnyen akadozhat a flow-élmény. Így például a „Sertao” című dal indításakor újra felbukkanó kedvenc pergő ghostnote-okat egy progos/etűdös téma, majd heavy metál riffelés és közéjük ékelődve lopakodó dél-amerikai hangulat követi, hogy egy váratlan dallam, majd nagy gitárszóló, dallam vissza és finom kivezetés érkezzen: azonnal oda is adtam a lemez legkaotikusabb dala díjat neki. Igaz, harmadik meghallgatásra már megtetszett.
A „Vital Signs”-szal Kiko mintha megkegyelmezne a próbára tett fülnek, és enged levegőhöz jutni, leegyszerűsítve a ritmikát, a bőgőtémákat és a szólók dallamait; ez a dal inkább a korai lemezek könnyedebb hangszereléseire emlékeztet, ahol is a főtémának iránya van és minden más ezt az irányt szolgálja a dalban. Hasonló hangulatban folytatódik aztán a dalsor a balladás „Dreamlike”-kal, amely a széles vibrátókkal és a hammondos alappal pont addig megy el, hogy bár édeskés már, nem szirupos még. Aztán a „Black Ice” brutál mély dzsentes gitárral, disszonáns bontással és hangzásokkal operál több helyen is, ami engem azonnal a Sepulturára emlékeztet, tehát örülök; olyan, mintha Kiko beállt volna Andreas Kisser helyére egy körre, és még az argentíntangószerű/coffe (mi?) téma, vagy a dal végén felbukkanó blues-os ízek váratlansága sem tud visszavenni a vigyoromból. A kilencedik „In Motion” dalban Mr. Loureiro még egyet teker felfelé a „contemporary” gombon, egészen a „diz iz dubstep” állásig, és az ember innentől tényleg már csak vigyorogni tud: mint a pokol korbácsai kavarnak a mélyben a nyolcas húr és a bőgő, hogy közben staccato-s tizenhatodokkal szökdécseljen a második gitár a felszínen (sokaknak ismerős lehet az Animals As Leaderstől kölcsönzött hangulat) majd egy enyhén neoklasszikus ízű szólórészlet komplex dobolással (újra a random finomkodás a pergőn) és egy igazi progos levezetés. Ez is egy remek dal, és bár a lemez utolsó két pozíciójára elhelyezett szerzemények is megérnének egy rövid mantrát, csak annyit róluk: mindkettő pazar. Főleg az utolsó, „Du Monde”.
Két meghallgatás után (mivel mindig fennáll, hogy hárommal már visszavonhatatlanul jóra hallgatom a dalokat) legközelebb csak egy hét múlva nyomtam be újra a fülesbe az „Open Source”-t, hogy lássuk, mennyit változtam időközben. És bár a harmadik audíció után is maradt bennem némi hiányérzet egyes tételek daraboltsága miatt, arra jutottam, amit már előzőleg is tudtam, hogy ti. Kiko fantasztikusan gitározik, jó dalszerző, és szenvedélyből ír zenét, nem azért mert ezen felül is akar mondani valamit. Noha ez látszólag ok lehetne arra, hogy öncélúnak nevezzem ezt a lemezt, csak kicsivel kell beljebb zoomolni, hogy játékának, zeneiségének és hangzásának – amely valahol félúton van a hagyományos gitározás és az újszerű megközelítések között – egyedisége megmutatkozzon. A gitártémák és a hangszerelés gyakori túldíszítettsége, a harmóniakövető versus harmóniavonszoló (bocs) szólózás, a szellős crunch-hangzást váltó klasszikus, tömör torzítás, a festői clean hangulatbetétek, a laza műfaji ugrások, mind a komplexitást szolgálják. És lássuk be, napjaink rockgitározása alá már nem csak a (szerintem is) kicsit poros, „jó öreg rock’n’roll fíling”, hanem a komplexitás szenvedélye is hordja a tüzet, ügyesen. Meg kell hallgatni!
Pingback: online Ibanez-tali Kikoval - PONTHATHÚR