Huszonkét év után jelent meg a progóriások instrumentális projektjének harmdik lemeze, és épp olyan lett, mint amire számítottam. Olvastam már olyan kritikát, miszerint nincs rajta semmi új, amit ne hallhattunk volna a két előző LTE-albumon. Zenész is fejtette ki véleményét, mely szerint nagyon jól zenélnek a fiúk, roppant technikásak, meg minden, csakhogy a technika csak az egyik evező a csónakban, a másik az érzés, ami hiányzik. Ez utóbbi véleményt sokszor, sokan megfogalmazták már. Egy dolgot nem értek: miért zárja ki olvasatukban egyik a másikat? Ha valaki a hangszerét mesteri módon szólaltatja meg, az automatikusan lelketlenül zenél? Illetve, aki „megtalálta azt az egy hangot”, mert többet nem ismer…, az akkor lélekkel, érzéssel keni-vágja? Most nem mennék bele mélyebben a témába, inkább egy kérdéssel „válaszolok”: Beethoven vagy Paganini lelketlen iparosok voltak? Hiszen kompozícóikban rengeteg hang van, szerkezetileg sem épp egyszerűek, és előbbi főként a zongorának, utóbb meg a hegedű mellett a gitárnak is virtuóza volt…
Nincs baj azzal, ha valaki nem szereti egyik-másik zenét, hiszen mindenki megtalálhatja a hozzá szóló muzsikát, azzal sem, ha valaki nem gyakorol eleget, és megmagyarázza, hogy valami attól vagány, hogy falsul szól, minmalista, meg mitoménmégmi, de azt, hogy a technika kizárja az érzést, minimum nevetségesnek tartom. Ez kicsit hályogkovács vs. képzett szakember meccs.
Na, de térjek rá inkább a két CD-t tartalmazó produkcióra. Az LTE az örömzenélésről szólt a kezdetektől fogva, és ez azóta sem változott. Itt nem előre megírt, az anyabandák koncepciójába nem találó dalait erőltette Mike Portnoy, Jordan Rudess, John Petrucci vagy Tony Levin, hanem 2–3 hétre összeülnek egy stúdióban, mialatt naphosszat zenélnek, majd rögzítik is a dalokat. Ezt fontosnak tartom hangsúlyozni, főként azok számára, akik azért csóválgatják fejüket, mert nincs igazán új dolog a lemezen. Amivel egyébként nem értek egyet, hiszen tinédzseréveiket rég maguk mögött tudó hőseink nem véletlenül tartoznak a hangszeresek élbolyába, a mai napig rengeteget gyakorolnak, így azzal sincs, mit kezdenem, aki nem hallja, hogy az elmúlt 22 évben mennyit fejlődött addig sem gyatra hangszeres tudásuk.
A Hypersonic nevéhez méltón szélvészként ragadja magával a hallgatót, megmutatva, hogy itt bizony komoly muzsikálásra számíthatunk az elkövetkező mintegy 62 percben. A Beating The Odds Petrucci riffjével indít, és szinte látni, ahogy a többiek széles mosollyal belevágnak a dalba, majd az pikk-pakk összeáll. Kétségkívül óriási rutnnal rendelkező zenészek, a leglassúbb mind közül saját bevallása szerint Levin, aki még az első riffről érdeklődik, amikor a többiek már a záró témáról egyeztetnek. Ám ez nem jelenti azt, hogy Portnoy ritmusszekcióbeli társa halványat teljnem ütné a mércét. Legyen szó basszusgitárról, chapman stickről vagy éppen bőgőről, Levin teljesítménye egyaránt lenyűgöző.
Az improvizatív, elmélkedős Liquid Evolution akár a bónusz CD-re is kerülhetett volna. A második, A Night At The Improv disc-re ugyanis öt, a napvégi jammelésekből összeállított dalfolyamot tettek fel Petrucciék, ezáltal betekintést nyújtva a kulisszák mögé, magyarán hallhatjuk, hogyan készülnek az LTE-dalok. A The Passage Of Time felrázza az elmélkedésbe belebambult hallgatót, Petrucci nem fogja vissza magát a szólókban, összetéveszthetetlen, garantáltan libabőrt eredményező villantásai közül nehéz lenne egyet kiválasztanom kedvencként. Szinte látom, ahogy a stúdóban széles mosollyal, bólogatva vezeti elő zseniális szólóit. Ez természetesen mind a négy zenekari tagra áll, nem kell bemutatni egyikőjüket sem. Csak hát Petrucci nagy szívcsücsök nálam.
A Chris & Kevin’s Amazing Odyssey egy Portnoy–Levin-jam eredménye, amelyben Tony bácsi az összes általa használt hangszert felvonultatja. A kétkedőknek George Gershwin Rhapsody In Blue-jának feldolgozását ajánlanám. Az amerikai zeneszerző legnéppszerűbb darabját hűen interpretálják Petrucciék, azonban sikerült valami pluszt is hozzáadni ahhoz. Bizisten. A Shades Of Hope Rudess billentyűinek és Petrucci gitárjának szerelmi vallomása, míg a záró Key To The Imagination megmutatja, mennyire határtalan lehet a képzelőerő. A második CD, amint írtam, igazi kuriózum, melynek összeállítása a munkamániás Portnoyt dicséri. Summázva a hallottakat, az LTE 3-ra szükség van. Ha valaki szereti az instrumentális progmuzsikát, és eddig nem hallott LTE-t (bár szerintem ilyen nem létezik), leesik az álla. Az első két lemez ismeretében nem hat akkora újdonságként, ám ezzel együtt kitűnő, felemelő érzést nyújtó hallgatnivaló. ZENE.