„Még többet szeretnék gitározni”

Nili Brosh kétségtelenül a gitárosok Bajnokok Ligájában játszik: a bostoni Berklee egykori növendékét szólóban és bérzenészként egyaránt a szakma legjobjai között tartják számon. Miután a The Iron Maidens, majd Tony MacAlpine turnécsapatának sorait erősítette, három instrumentális lemezzel (Through The Looking Glass, 2010, A Matter of Perception, 2014, and Spectrum, 2019) tette le névjegyét, és amikor nem szólózenekarával koncertezik, Danny Elfmannal, a Cirque du Soleillel vagy a Dethklokkal teszi azt, Ibanez-gitárklinikákat tart vagy valamelyik gitárszaklap számára ír cikket. Az alábbiakban a Berklee-ről, eddigi pályájáról, lemezeiről, gitárokról és még sokkal többről beszélgettünk.

– A Berklee-n végezted zenei tanulmányaidat, ám tudomásom szerint bátyád, Ethan (Brosh – szerk.) hatására ragadtál hangszert.

– Valóban. Négyen vagyunk testvérek, és én vagyok a legfiatalabb, ugyanakkor az egyetlen lány. A Csillagok Háborúját, a Pink Floyd és a Queen zenéjét, meg hasonlókat „zabáltak” bátyáim, és ezek mind olyan dolgok,  a `90-es években, amikor felnőttem, nélkülük nem találtam volna rá. Állandóan ez ment körülöttem. Mindig szerettem a zenét és úgy vélem, természetes fejlődés eredményeként haladtam bátyámmal azonos irányba.

– Emlékszel még a Berklee-felvételire?

– Igen. Zongorán játszottak harmóniákat, dallamokat, amelyeket utánuk kellett ismételnem, aztán egy előre előkészített dalt is elő kellett adnom. Sokan úgy érezték, jazzt kell játszaniuk, mivel az egy jazzsuli, és a vizsgáztatók tuti azt szeretnék hallani. Emellett kottaolvasás és improvizáció is volt a próbák között, egy blues-ra kellett rögtönözni. Szép, kerek feladatsor volt.

– A Berklee-évek előtt jártál tanárhoz, vagy autodidaktaként tanultál gitározni?

– Voltak tanáraim, ugyanakkor magamtól is rengeteget tanultam. A középiskolában is elég jó zeneoktatás-programunk volt, és minden lehetséges forrásból igyekeztem információt szerezni. A suliban, amikor nem feladatot végeztem, hanem a saját örömömre zenéltem, mindenféle átiratokat készítettem, nyilván hallás után, így jöttem rá, hogy ez a tanulás legtermészetesebb módja számomra. Amint az első Iron Maiden-dalt ilyen módon leszedtem, mindent meg szerettem volna tanulni, amit hallottam. Az első években rengeteg mindent sajátítottam el eképpen. A mai napig ez a legegyszerűbb módja, ha valamit meg akarok tanulni és nagyon sokat élesítette a hallásom. Óriási segítség, hiszen a különféle projektek miatt rengeteg dalt kell megtanulnom. A diákjaimnak is előszeretettel ajánlom, hogy használják el ezt a módszert.

– A zenekarosdi a Berklee előtt, aközben vagy az után kezdődött?

– Az első zenekar (The Iron Maidens – szerk.) fél évvel a suli elvégzése után jött képbe. Avéletlen műve volt, hiszen a suli ideje alatt nem kerestem igazán efféle melót, csak úgy megtörtént. Én még mindig Bostonban voltam, a zenekar meg Los Angeles-ben, mondhatni egyike volt azon eseteknek, amikor azon morfondíroztam, „vajon megbánom később, ha meg sem próbálom?”

– Vélhetően egy sikeres zenészkarrier reményében ragadtál gitárt. Szerinted ez megvalósult?

– Igazából nem tudom, „megérkeztem-e”. Természetesen, amikor a Berklee-re beiratkoztam, tudtam, ott minden szükséges eszközt elsajátíthatok ahhoz, hogy zenélésből megéljek, de úgy gondoltam, jó, ha biztonsági hálóként ott lesz a gitároktatás, a tanítás, és hátha azon szerencsések között leszek majd, akik emellett egyszer kapnak egy lehetőséget. Felkészültem arra, hogy ez egy kemény iparág, és csak keveseknek sikerül érvényesülni előadóként. Nem görcsöltem rá arra, hogy „mindenáron meg kell csinálnom”. Mindig rendkívül szerencsésnek éreztem magam, ha egy felkérés érkezett, és ez ma is így van. Tudom, semmi sem tart örökké, és ez a világjárvány óta hatványozottan igaz. Éppen ezért úgy vélem, élni kell az élet adta lehetőségekkel.

– Valamikor Jennifer Batten volt az egyetlen nő a GIT-en (Guitar Institute of Technology – szerk.) , ám azóta már más idők járnak. Mi volt az ábra a te idődben a Berklee-n?

– Nem tudom, most mi az ábra, hiszen én 15 éve kezdtem el az ottani tanulmányaimat, amikor a „női gitárosok benépesítik a színteret” nevű fejezet még gyerekcipőben árt. De voltunk néhányan, és nyilván, ismertük is egymást. Szóval nem voltam egyedül, de távolról sem voltunk annyian, mint manapság.

– A kitűnő gitározás mellett mi kell ahhoz, hogy megélhess a zenélésből?

– Úgy vélem, a „zenénélésből megélni” kifejezés rendkívül árnyalt tud lenni. Felvetődött nálam is a kérdés, hogyan tudok pénzt keresni a gitározásommal, az ismereteimmel? Hiszen a mai DIY (csináld önmagad – szerk.) jellegű zenésztársadalomban egymagában a sokoldalú gitározás nem elég. Így kezdtem cikkeket írni gitármagazinok számára, aztán adódtak koncertlehetőségek, bérzenészként való felkérések és oktattam is. Szóval a lehetőségek spektrumát a lehető legszélesebbre terjesztettem és nem csak anyagi meggondolásból. Szeretem a változatosságot, nagyon hamar ráunok, ha egyetlen dologgal kell fogalkoznom huzamosabb ideig. Szerencsésnek tartom magam, hogy idejében rájöttem, ez az, ami boldoggá tesz: különféle zenéket játszani sokféle zenésszel. Ezért nevezhetem jelenleg életemet ideálisnak: szüntelen rohanásban vagyok és megannyi különféle zene projektben veszek részt. Azt hiszem, számomra ez a megfelelő út.

– Még mindig naponta gyakorolsz?

– Mondhatni, hiszen állandóan készülök valamire és ez mind gyakorlással jár. Ha meg nem történik semmi, teszek róla, hogy ez másképp legyen. A világjárvány idején mindenféle projektet kitaláltam, hogy formában tartsam az újjaimat, hiszen akkor bőven volt időm.

– Több produkcióban játszol párhuzamosan: Danny Elfman zenekara, a Cirque du Soleil, a Dethklok, emellett ott a saját szólóprojekted. Elég erre a nap 24 órája?

– Lehet hátulütője a dolognak, amikor ilyen sokfelé kell mozogni. Például hónapok óta próbálok egy dalt megjelentetni, és a ritmusszekció, illetve egy csomó gitárrész már meg is van, ám eddig még nem sikerült befejeznem. Elmélázok néha azon, vajon bánni fogom-e később, hogy ezt nem csináltam meg időben, pedig szerettem volna, ám a realista énem azt mondja, „ez a koncertezés ideje volt, miután két évig otthon ültem”, szóval ez így van rendjén. Sokszor kell megerősítenem magam abban, hogy ennek így kell lennie, és egyszerre csak egy dolgot lehet igazán jól csinálni, hogy ne aprózzam el magam. A nyomás igazából kívülről jön. Az emberek a közösségi médiában megszokták, hogy mindenki folyamatosan tolja magát, és állandóan ilyeneket kérdeznek: „Miért nincs még kinn az új lemezed? Miért nem teszed ezt vagy azt? Miért nem koncertezel ebben vagy abban a városban?” Éppen ezért fontos tudnunk, hogy teljesen rendben van, ha a dolgokat szép sorjában végezzük, hiszen eképpen úgy tehetjük azt, amihez a legjobban értünk, hogy közben egyben maradunk.

– Általában hogyan írsz zenét?

– Minden lehetséges módon írtam már dalt, ám legtöbször fejben történik a dolog. Hallok egy dallamot, vagy jó esetben ennél többet, például hangszerelési ötleteket, és azonnal rádúdolom a telefonomra olyan utasításokkal együtt, hogy „itt egy cintányér, ott egy nagydob kell legyen” és az összes többi ötlettel együtt, amit hallok. Aztán, amint időm van, leülök és feldemózom a hallottakat – a gitáron kvüli hangszereket nyilván programozva. Nem vagyok egy zseni ebben, ám onnantól már igazi zenészek veszik kézbe az ügyet, és ők tudják, mit kell a saját részeikkel kezdeniük. Miután megvan a hangszerelés, kitalálom a végső gitárrészeket. Nagyjából ez a folyamat.

– A szólóid imprók, vagy előre megírod általában?

– A lemezekre álalában előre megírom. De mindig vannak olyan részek, amelyek teret adnak a rögtönzésnek, és ezeket koncerten másképpen játszom. Mindig az adott rész hangulatára fókuszálok

– Amikor a YouTube-videóidon mások szólóit játszod, mindig ragaszkodsz az eredeti vltozathoz, mégis kihallani téged az adott szólózól…

– Örülök, ha átjön, hogy alázattal játszom mások dolgait. Ezek kivétel nélkül főhajtások kedvenceim előtt. Mindig ugyanolyan szívesen játszottam mások zenéjét, akár a magamét. Ezért is érzem jól magam a különféle projektekben, és igyekszem ezeket a saját dolgaimmal együtt a tőlem telhető legjobban elvégezni. De mindaz, amit másoktól játszom YouTube-on, sokat jelent számomra, és remélem, átjön mindaz az érzés, amit az adott dal vagy szóló ébreszt bennem. Hosszú évekig játszottam ezeket, közöttük pár olyant, amelyet már fiatalon is tudtam, másokkal időről időre újrapróbálkoztam, és hosszabb idő után „megnyíltak” előttem. Egyféle reneszánsz, ahogy újratanulom a régi dolgokat, és nagyon élvezem. Az életen át tartó tanulás része ez számomra. Ezeket a szólókat hallás után szedtem le az évek során, amint említettem, ezeknek köszönhetően fejlődött ez a „fura” képességem.

– Mikorra várható a következő szólólemezed?

– Remélem, mielőbb. Rengeteg dalt írtam, és szeretnék azokkal foglalkozni. Úgy néz ki, a koncertezés éve az idei, ami óriási, szóval nem tudom, mikor jut erre időm. De egyre jobb vagyok az idővel való zsonglőrködésben, és mivel ez az igazán fontos dolgok között szerepel a listámon, várom a lehetőséget, amikor elég időt szakíthatok erre. Hiszen sokat dolgoztam a dalokon.

– Adódtak nehézségeid a pályán amiatt, hogy nő vagy?

– Nehéz erre válaszolnom, hiszen nem tudom, hogyan alakultak volna a dolgaim, ha férfi lennék, szóval nincs viszonyítási alapom. De mindig úgy éreztem, kiegyenlítődtek a dolgok. Bár lehet, időnként valaki köti a kereket amiatt, mert nő vagyok, amint bebizonyítom, hogy nem amiatt vagyok ott, mert nő vagyok, a dolgok azonnal a helyes mederbe kerülnek.

– Milyen élmény férfiakkal turnézni?

– Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen csupa tisztelettudó férfival turnéztam. Egyébként meg, ahog már mondtam, bátyáim vannak, szóval nincs új a Nap alatt. Sosem volt lánytestvérem, az első zenekarom meg egy csajbanda volt. Igazából ez furább volt, mint fickókkal utazni a turnébuszban.

– Főként Ibanez gitárokon játszol.

– Kizárólag Ibanezeken. Több, mint egy évtizede vagyok Ibanez-művész és ezek a gitárok számomra a tökéletes egyensúlyt nyújtják: a nyak rendkívül kényelmes, játszható, emellett kellőképpen a sokoldalú hangszerek, ami lehetővé teszi a különféle stílusok tökéletes előadását. Remekül elkészített gitárok, és úgy nőttem fel, hogy mindvégig szerettem a márkát, hiszen nagy kedvenceim remek készültek itt. Jó érzés, hogy az emberek az Ibanezre asszociálnak, ha rólam van szó.

– Milyen erősítőket használsz

– Egy éve MESA-kat használok, a The Triple Crown 100 wattos fejek csodásak, imádom. Sztereóban valami hihetetlenül krémes, nyílt hangzást nyújtanak, szóval teljesen belezúgtam.

– Effektek terén mit preferálsz?

– Az erősítőkkel a Headrush modellezőt használom. Amikor két erősítő-fejjel játszom, az alap pedálokat tapodom, mint delay és reverbek. Danny Elfman zenekarában mindenféle fura hangokat kell csiholnom a gitárból, ezekhez modulátorokat, Strymon MOBIUS-t és DigiTech FreqOut-ot használok. Ez nagyon eltér a saját, megszokott hangzásomtól, amely nagyon direkt, legyen szó torzított vagy tiszta hangról.

– Kedvenc hangszedők?

– Az EMG-k. Mindkét hathúros Ibanezemben passzív hangszedők vannak. Az EMG remekel ezen a téren, amit sokan nem tudnak. Imádom az aktív hangszedőiket is, és sok hangszerem azokkal van felszerelve, de a passzívak annyira tiszták!

– És milyen húrokat nyúzol?

– Kilences húrvastagságot használok. A héthúrosokon a hetedik húr 0.54-es, ez az egyetlen különbség. A márka meg Dean Markley.

– Dunlop Big Stubby pengetőket használsz?

– Igen, a 2.0 millimétereseket.

– Mai fejjel változtatnál bármit az eddig megjelent szólólemezeiden?

– Mindig van valami, amit másképp játszanék utólag, de azt hiszem, most már el tudom fogadni olyannak, amilyenek, befejezett alkotásként tudok rájuk tekinteni. Sokkal könnyebb számomra mások apró hibáit elfogadni, mint a sajátjaimat. Igazából ilyen apró tökéletlenségek miatt vált kedvencemmé egyik-másik lemez, hiszen azok adják a karakterét. Ám, ha a saját albumomról van szó, nehéz így tekintenem arra. De egyre jobban sikerül ezekre is úgy gondolni, mint mások lemezeire. Egyébként meg sokak szerint egy lemez egy bizonyos idő lenyomata, pillanatnyi helyzet tükörképe, és ebből a megközelítésből rögtön szebb fényben tündökölnek így utólag.

– Gitárosként mi a legfőbb célod?

– Nem is tudom. Az, hogy a saját zenémet játszhatom, emellett meg másokkal is dolgozhatok, tökéletesen megfelel számomra. Minél többet játszom, annál boldogabb vagyok. Nem nevezném álomnak, célnak, vagy bármi hasonlónak, egyszerűen csak még többet szeretnék gitározni.

_{Fotó: Tim Salaz}

Az interjú angol nyelven ITT olvasható.