Yngwie Malmsteen, minden idők legszámottevőbb neoklasszikus shreddere (számomra mindenképpen! – szerk.) a Guitar Worldnek a minap legnagyobb hatásairól szólt, nem feledkezve meg a kétkezes tappingelés néhai géniuszáról, Eddie Van Halenről és annak zenekaráról sem.
– 7–8 évesen odahaza, Svédországban a Deep Purple Made In Japan-jét hallgattam, és akkoriban nagyon beleástam magam az afféle gitározásba. Aztán 12 éves koromra a hegedűkoncertek felé fordultam, és tisztán láttam, merre indulok. 1978-ban egy Powerhouse nevű zenekarban játszottam, amikor egyik próbára a dobos lehozta a Van Halen-lemezt. „Mi ez? Egy újabb zenekar? Nem nagy kunszt…”, gondoltam. Erre berakta a lemezjátszóba, és nem hittem el, mit hallok! Ám a legtöbb emberrel ellentétben, aki akkoriban ismerte a Van Halen-debütöt, nem szereltem humbuckert a gitáromba, nem festettem csíkokat a hangszerre, és nem kezdtem eszeveszettül tappingelni. Annyira lenyűgözőnek és egyedinek találtam Eddie játékát, technikáját, hogy nem láttam értelmét ugyanazt lemásolni. Ne feledjük, bár nem Eddie használta elsőként a tappinget, az említett technika általa került be a köztudatba. Ám túl ezen, nagyon bejött az egész zenekar „leszarom”-hozzáállása, és, hogy igazi power trióként tolták élőben. Ez nagy hatással volt rám, hiszen akkoriban én is egy power trióban nyomtam. Az első két albumuk igazából olyan, mintha egyazon lemez első és második részét hallgatnánk. Sok dalukat szeretem, ám legnagyobb kedvencem az Ain`t Talkin` Bout Love. Az a riff… Ja, hogy az említett hozzáállás miért volt szimpatikus számomra? Ne feledjük, egy szocialista országban éltem, ahol a vezényszó az volt: Ezt sem szabad, azt sem szabad!” Erre jött a Van Halen, és a világ képébe vágta: „Mind bekaphatjátok!” Kibaszottul imádtam. A mai napig szeretem!”
Fotó: guitar.com