„Mindig a zene kreatív oldalát favorizáltam”

Christian Muenzner amellett, hogy remek gitáros és zeneszerző, igazi fanatikusa a hangszerének és kicsit talán munkamániás. Ugyanis, bár mintegy tíz éve fokális disztónia gyötri bal kezét, instrumentális szólóprojektje mellett négy zenekarban kamatoztatja nem mindennapi tehetségét stúdióban, turnékon egyaránt. Ahogy a zenében, úgy az interjú során is egy rendkívül fegyelmezett, precíz, minden részletet kimerítő válaszokat adó személyt ismerhetünk meg. A kétrészes beszélgetés első felében a német hathúrművész hatásairól, projektjeiről, alkotásról, stúdiózásról és koncertezésről osztotta meg velünk gondolatait.

– Kinek a hatására ragadtál hangszert?

– A hatásaim nem igazán változtak az évek során, ám folyamatosan bővültek, ahogy egyre több zenét fedeztem fel. Így manapság megszámlálhatatlan zenekar, gitáros és dalszerző inspirál. Igazából a Young-fivérek (AC/DC) és az Iron Maiden gitárosai miatt kezdtem el gitározni 1993-ban. Aztán a keményebb zenék felé fordulva 1994 táján a Metallica, a Megadeth, a Slayer és hasonlók következtek. De ami igazán felforgatta a világomat és megváltoztatta az életemet, az volt, amikor ugyanabban az évben a gitártanárom révén megismertem Yngwie Malmsteen zenéjét. Onnantól megszállottan gyakoroltam nagyon sok órán át naponta, szóval ő örökké az egyik legnagyobb név marad számomra. Abban az időszakban ismertem meg a Dream Theater zenéjét is, melynek a korai `90-es évekbeli időszaka ugyancsak komoly hatással volt rám, nekik köszönhetően nyitottam a komplex zenék irányába.

A `90-es évek vége felé keményen beleástam magam olyan Shrapnel-fickók munkásságába, mint Tony MacAlpine, Vinnie Moore, Paul Gilbert, Joey Tafolla, Marty Friedman és Jason Becker. Emellett a `80-as évek hajbandái (Winger, Dokken, Pretty Mads és Whitesnake), illetve az európai hangzású power metal bandák (Stratovarius, Symphony X, Rhapsody, Angra, Blind Guardian, Helloween, Gamma Ray, Iron Savior és a Labyrinth) zenéje fogott meg. Ezekben a zenekarokban mind óriási gitárosok játszottak, akik amellett, hogy óriásiakat szólóztak, kitűnő csapatjátékosok voltak, és persze óriási énekes dalokat írtak.

Ugyancsak mérföldkő volt számomra a Judas Priest Painkillere, a Megadeth Rust in Peace-e és az első két Annihilator-album. Amikor aztán 1998-ban a Children of Bodom Something Wild és a Death The Sound Of Perseverence lemezei kijöttek, megnyílt számomra a death- és black metal-világ kapuja is, és azóta sincs megállás. Ezzel egyidőben a fúziós gitározásra is rátapadtam Allan Holdsworth, Greg Howe, Brett Garsed, TJ Helmerich és Al Di Meola hatására. Egy csomó általam használt tapping- és legato-cuccot Richie Kotzen és Derek Taylor oktatóvideói inspiráltak, amelyekből a `90-es évek második és a `2000-es évek első felében rengeteget tanultam.

Manapság szólózás tekintetében Vinnie Moore, Greg Howe, Tony MacAlpine, Paul Gilbert, Joey Tafolla, Yngwie Malmsteen, MartyFriedman és Jason Becker a legnagyobb hatásaim, ami az Obscurában hallható riffírást és ritmusjátékot illeti az At The Gates, Darkane, Arsis, Dissection, Coroner, Martyr és Helstar (főként az A Distant Thunder és a Nosferatu lemezek), míg az Eternity’s End-riffek tekintetében Piet Sielck (Iron Savior), Rock’n’Rolf (Running Wild), Jeff Waters (Annihilator) és a első Hibria-lemez gitárosai. Emellett a Black Sabbath Headless Cross, Ozzy Osbourne The Ultimate Sin és Joey Tafolla Out of the Sun lemezei mindig különlegesek maradnak számomra csodálatos, epikus jellegük miatt.

Az utóbbi időben sok amerikai power metalt (Vicious Rumors, Leatherwolf, Crimson Glory, Cauldron Born) hallgatok, ahogy japán bandákat (Concerto Moon, Galneryus, Loudness és az Anthem) is. Black metalban az Inquisition dolgait favorizálom mostanság, illetve az újabb, power/tech/neoclasszikus ízekkel fűszerezett Inferi, Exmortus és Holy Grail dolgait, továbbá Denis Shvarts szólólemezeit. Ami a heavy metal újhullámát illeti, Cedrik Forsberg dolgait szeretem, mint a Blazon Stone vagy a Crystal Viper. Ugyancsak bírok egy sor retrowave-synthwave művészt, mint Lazerhawk, Carpenter Brut, vagy Midnight. Az ízlésvilágom , amint azt említettem, folyamatosan bővül, és sokkal több óriási hallgatnivaló van, mint amit az időm enged, ám ami lényeg, minden, ami velem együtt rezdül, valamilyen formában rányomja bélyegét a zenémre.

– Gitározásod a komolyzenéből is merít. Hogyan találtak rád ezek a hatások?

– A komolyzene a családban mindig előkelő helyen volt, kisgyerekkoromtól szívtam magamba. Szüleim mindketten zongoráznak, nagybátyám évtizedeken át saját zenekarát igazgatta karmesterként, négy unokatestvérem hivatásos komolyzenészként játszik zenekarokban. Egyik korai emlékem, hogy Bach prelűdöket zongoráznak a lakásban. Szóval ezek a barokk akkordmenetek természetesen épültek be a világomba. Yngwie zenéje azért jelentett revelációt számomra, mert abban két kedvenc világom, egyrészt a hard rock és metalzenezene, illetve a komolyzene egyesült tökéletesen. Amikor komolyan kezdtem gyakorolni, olykor a komolyzenei partitúrákat tanulmányoztam, és gitáron játsztam a Bach-, Händel-vagy Liszt-darabokat különféle technikák variálásával, vagy csak egyszerűen kielemeztem, próbáltam megérteni az akkordmeneteket, modulációkat, vagy új arpeggio-etűdöket írtam egy-egy komolyzenei mű akkordmeneteire, különböző hangnemekbe transzponálva azokat. Mondhatni a DNS-em részévé vált ez a világ. Egyébként zongorán is játszom gyszerűbb Bach-prelűdöket, de nem birtoklom a megfelelő technikát, hiszen autodidakta vagyok, ezt csupán az egyes kompozíciók tanulmányozása közben teszem.

– Rendkívül sokoldalú zenész vagy, rengeteg különféle projekted van: az instrumentális szólólemezeid, az Obscura, az Eternity`s End, az Alkaloid, a Paradox mind más-más stílust képvisel. Miért fontosak ezek számodra?

– Az instrumentális szólóprojektemmel főként a korábban említett `80-as, kora `90-es évekbeli shredhatásaim előtt róvom le tiszteletem. Mindig szerettem volna egy olyan stílusú lemezt készíteni, mindig erről álmodtam, most meg már a harmadik szólólemeznél tartok. Az első két lemezen a shred-hatásaimat power-, illetve death metal ízekkel fűszereztem, míg a tavalyi (Path of the Hero) lemez a Mike Varney-éra aranykorszaka előtti főhajtás, még ha az egyes dalokban, mint a Discovery vagy a címadó, modern hatások is tetten érhetők. Szólóprojektemben teljes mértékben önmagamat adhatom, minden elképzelésemet megvalósíthatom, mindent kiírhatok magamból, és ez rendkívül fontos számomra ahhoz, hogy zenekari közegben is működőképes legyek.

Az Obscura a legismertebb zenekar, amelynek tagja vagyok. A korábban említett COB- és Death-rajongói időszakom óta imádom az extrém metalt, főként annak dallamosabb vonulatát. Úgy vélem, az Obscura a dallamos és technikás death metal mezsgyéjén áll, és az általunk létrehozott stílusban a `80-as évek heavy metaljától az extrém death metalon át black metal hatásokig sok minden fellelhető úgy, hogy közben azonnal felismerhető az Obscura-íz. Itt zeneszerzőként és gitárosként egyaránt nagy mozgásterem van, a hangzásom és stílusom természetesen simul bele a zenekar víziójába. Steffennel (Kummerer – Obscura-frontember – szerk.) általában egy húron pendülünk az egyes albumok zenei irányát illetően.

Az Eternity’s End a saját zenekarom, amelyet a `90-es évek óta meg szerettem volna csinálni, de sokáig nem jött össze a megfelelő énekes hiányában. Amikor végre sikerült, az egy valóra vált álom volt. Amolyan szólóprojekt-féleségként indult, az első lemezen Yngwie-stílusú neoklasszikus metalt nyomtunk modernebb hangzással, extrém metal hatásainkból eredő keményebb riffekkel és gyorsabb dobokkal. Azóta, úgy vélem, a hangzásunk sokat fejlődött és, bár az új albumon itt-ott még fellelhetők Yngwie-hatások, mivel kétgitáros felállásra tértünk át, egy csomó iker- és váltott szólót játszunk a Racer X, Cacophony és Hibria hagyományai szerint. Ezeket a Blind Guardianra és Iron Saviorra jellemző monumentális kórusokkal és a germán (Iron Savior, Running Woild), illetve amerikai (Helstar, Svage Grace) iskola riffjeivel ötvözzük. Ugyanakkor a hangzásunkat kissé szikárabbra vettük az első két lemez szimfonikusabb megszólalásához viszonyítva. A szólóprojektemhez hasonlóan az Eternity’s End is rendkívüli jelentőséggel bír számomra, hiszen itt teljes mértékben is önmagam adhatom, emellett meg tinédzserkorom óta ilyen zenekarról álmodtam. Aztán az is nagyon vagány, hogy Iuri Sanson, egyik kedvenc power metal énekesem dalol a bandában, akitől a Hibria debütalbum hallatán dobtam el az agyam 2006-ban.

Az Alkaloidot Hannes Grossmann és az énekesünk, Morean hozta létre. Időnként írogatok a banda számára, az első lemezre két, a következő lemezre egy dalt írtam, ám zömében a két ötletgazdától származnak a szerzemények. Ez a projekt gyökeresen különbözik az összes többi zenekartól, amelyben játszom. Nagyon élvezem, mert egyrészt nagyon jó barátaim a srácok, továbbá komoly kihívás számomra, hogy gyakran olyan alapokra kell szólóznom, amelyek nagyon eltérnek az Obscurában, Eternity’s Endben vagy a szólóprojektemben hallhatóktól. Az egyes részek ritmikailag és harmónia szempontjából is jóval kifacsartabbak, és ezekben a szólókban gyakran Holdsworth-osra veszem a figurát. De ugyanígy bluesosabb szólóim is hallhatók, ahogy Michael Schenkeres hard rocker-ízek a Kernel Panic-ban, vagy Tony MacAlpine-osak a blastbeatekkel tomboló Alter Magnitudes-ben. Büszke vagyok arra, hogy sikerült egy nagyon változatos, ugyanakkor egységes, azonnal felismerhetp stílust teremteni a zenekarral. Egyértelműen a legdinamikusabb és interaktívabb zene, amit valaha játsztam.

A Paradox egy legendás német thrash banda a `80-as évekből, amelynek sokáig rajongója voltam. Játszottam a 2012-es Tales Of The Weird lemezükön, aztán 2014-ben kiszálltam, majd 2018-ban ismét csatlakoztam. A zenekar stílusa inkább a Bay Area-szcénához áll közelebb, mint az ismert germán thrashez. Charly (Steinhauer) zseniális dalszerző, igazán egyéni stílussal, rám főként a szólózás feladata hárul. Mondhatni egyik kedvenc bandámban játszhatok, ami nagyon pöpec érzés. A soron következő Heresy 2 – End Of A Legend című lemezen hallható majd néhány az általam valaha írt legobb szólók közül. Az összes dalban hosszú, gyakran hangnemváltásokkal tarkított szólókat játszom, olykor többet is dalonként, amit rendkívül élveztem. Nagyon tetszik a lemez, állandóan azt hallgatom.

– Az említett zenekarok nagy része hamarosan új lemezeket dob piacra. Mi történik, amikor turnéra kell menni? Melyik élvez elsőbbséget?

– Valóban, az új Paradox-, Obscura és Eternity’s End-lemezek megjelennek az elkövetkező 2–3 hónapban és jövő hónapban hozzálátunk a következő Alkaloid-album felvételeihez is. Tény, hogy stresszes tud lenni a turnédátumok egyeztetése ennyi zenekarral. Az összes közül az Obscura a legaktívabb koncertezés szempontjából, ám az Eternity’s End-del is tennénk egy kört. Minden hónapokkal előtte meg van tervezve, szóval el tudom kerülni az egymásra szervezést, és mindig a korábban leszögezett dátum élvez elsőbbséget. Ha mondjuk, két zenekaromnak mégis egyazon időben kell fontos koncertet játszania, egy session-zenészt kell kerítenem egyik projekt számára az adott koncertre, ami megoldható.

– Stúdiózni vagy koncertezni szeretsz jobban?

– A dalírást és a stúdiózást, azt, ahogy egy zenei ötlet életre kel, sokkal jobban szeretem. Mindig a zene kreatív oldalát favorizáltam az előadóművészettel szemben. Folyamatosan új, friss zenéket akarok alkotni, és amikor egy kompozícióval elkészülök, már elavultnak érzem. Nem szeretem annyira ugyanazokat a dalokat ötezerszer eljátszani, mindig a következő lépés, az alkotás érdekel. Egy felvétel örök, bármikor, bárhol hallgatható, élvezhető, és elkészítésekor meggyőződhetsz arról, hogy minden klappol-e, úgy szól-e, ahogyan azt megálmodtad. Ezzel szemben koncerten egy sor külső tényezőtől, körülménytől és más személyektől is függsz. Emiatt vannak esetek, amikor hiába teszel meg minden tőled telhetőt, hogy tökéletes legyen minden, a dolgok elcsesződnek valami rajtad kívül álló okok miatt. Ettől még szeretek élőben játszani, emellett remek érzés és természetesen nagy megtiszteltetés, amikor saját dalaidat ünnepli a közönség szerte a világon, csodálatos látni, milyen sokan azonosulnak azzal, amit te kreálsz. De, ha választanom kell, a stúdiózást preferálom.