Amikor lemezhallgatás közben csak Plini Roessler-Holgate játékát figyeltem, az jutott eszembe, nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy Metheny, Vai, Lettieri, Lukather, Guthrie és a Cynic mutatott pár haladó figcsit ennek a srácnak valami backstage-ben, ő meg nem volt rest azokat tovább gondolni és saját játékká gyúrni, majd a pompás melódiákat a nagyvilág progfülei elé dobni.
Ez önmagában is teljesítmény lenne a fiatal ausztrál zenésztől, de biztosan nem rakom be olyan gyakran az utóbbi hetekben az „Impluse Voices”-t ha nem érzem mégis, hogy a fickó által képviselt irány több egy gitározás-technikai upgrade-nél.
És valóban, sokadik hallgatás után szépen kikerekedett a lemez, amely elsősorban különös zeneiségével és hangulatfestéseivel, nem pedig exkluzív gitározással ragadja el hallgatóját.
Ezt azért fontos tisztázni, mert köztudott, hogy a Plini-jelenség pár éve kapcsolt legfelső sebességfokozatba, amikor Steve Vai támogatásáról biztosította az akkor 24-25 éves előadót, egyenesen a rockgitárzene ünnepelt jövőjét látva benne.
És amikor maga az il padrino ad ajánlólevet egy majdnem ismeretlen prodigy neve mellé, akkor a hangszer szerelmesei komoly érdeklődéssel fordulnak az illető szerző anyagaihoz.
Ha feltételezzük, hogy ebben a szeletnyi műfajban korábban már mindent leraktak az asztalra, akkor igaza lehet a JEM-bűvész keresztapának, hiszen Plini játéka, bár nem tűnik rendkívül innovatívnak, a hagyományos rockgitárzene sava-borsának egy érdekes keverékét méregeti – visszafogottan, de precízen adagolva – a nagy üvegtálba.
S bár rétegzene, korábbi albumával az utóbbi években rendkívül sikeres globális mozgalom egyik fő motorja lett, aki előző
produkciójával körbe klubturnézta a bolygó felét, neve minden évben ott szerepel a műfaj legnagyobbjai mellett a szakmagazinok listáin, meghívott előadó John Petrucci 2021-es gitártáborában, és nem mellesleg egy őszinte, vidám fickó, aki még akkor is higgadt marad, ha az MTV-awards egyik dalának részleteit egy popdíva élő fellépése alatt a megkérdezése nélkül használják fel.
2:50-től, biztosan élvezné a “handmade cities” című dalomat is :)”
A 2020 novemberében megjelent „Impulse Voices” című második nagylemezen tehát egy szárnyaló alkotó legújabb munkáját élvezhetjük, aki ráadásul az „Australian Institute of Music”-os cimboráit fogta be az alapcsapatba: Chris Allison felelős a dobokért, a korábbi lemezen is együttműködő Simon Grove pedig a bőgőt és a dalok keverését intézte. A digitális és analóg formában is elérhető korongon számos vendégzenész is szerepel; legtöbbet Dave Mackay jelentkezik be egy-egy finom zongora- vagy modern szintitémával, de a hangerdőbe szaxofon és hárfaszólót is eldugdostak a srácok.
Az „I’ll Tell You Someday” nyitószám címe sokáig őrzött titokra utal, míg a dal pont ellenkezőleg, egy tökéletes welcome drink, selymes rozé: üdv, mosoly, kocc, fáradj be, ez itt a kis csapat, az ott a zengető (aka reverb) MAX gombja, mindörökké bekapcsolva, heveredj le és hangolódj ránk, mindjárt kezdünk.
Miután koponyaüreged már ez első ütemek alatt szépen kibélelik reverbbel, te, a naiv hallgató, csak annyit tehetsz, hogy hagyod magad ringani ebben a kozmikus hangzásban és csodálkozva, máskor mosolyogva engeded, hogy meglepetésszerűen érkező, valahonnan ismerős dallamok vezessék képzeleted a legváratlanabb helyekre, egy agyament ritmikákkal kikövezett, de mértanilag pontosan szerkesztett útvonalon.
A „Papelillo” aztán hirtelen durvulásokkal szaggatott, lopakodós hangulattal folytatja ezt a vonulást és a végén hosszú, disszonáns elhalkulással irányoz tovább a „Perfume” című dalhoz, amelynek lebutított electro/techno (a la scooter) hangzású bevezető és bridge részei mintha csak azért léteznének, hogy ravaszul elrejtsenek egy „szext-variációk gitárra és billentyűkre” című kisebb zenei remekművet a középrészben.
Aztán ott a lemezcímadó nóta, a legrövidebb és legegyszerűbb tétel a sorban, ahol egyetlen dallamot adnak kézről-kézre ezek a jól fésült urak, poposan vagy metálosan variálva okosban, s míg a hangközök elektromos impulzusként haladnak, újabb témákat indítva útjukra, a dobos, mint egy feszültségszabályozó, úgy adja, hogy csak támasztod az állad (egy interjúból tudtam meg, hogy érzelmi impulzusokra gondoltak, de hát az is elektromosság, az agykérgen fut).
A „Last Call” című tétel grand piano-s intrója és rövid fúziós gitártémái után hiányérzetem támadt, hogy, ha „utolsó rendelés” (vagy mi), ideje lenne a végtelen ambient és ízléses szólófoszlányok után rágyúrni egy fergeteges shredelésre, mondjuk két percben, köszi. De nem, ez a zenekar nem úgy gitárcentrikus. A drámai, véres virtuozitás helyett szolid, intellektuális derű lengi be a lemezt, örömködő rövid pengetések, ízléses slideok és legatok, párütemnyi gyors szállingózás a gitárnyakon, és bár a muzsikusok játéka végig high-end marad, nagyszerűen alárendelik ezt a tudást a dalkompozíciós szempontoknak.
Gitárszóló vonalon kivétel a Pan című opusz, ahol a vendégszaxofonos, John Waugh, kemény riffelés/dobolás mellett olyat hevít a szíven (ez a hangszer amúgy mikor nem), hogy onnan már nem lehet csak úgy visszahűlni, s így a hathúros is meg lesz hajtva kicsit a dal vége felé. A sok gainhez és visító gitározáshoz is szokott fülem ezen a ponton külön is kényeztetve van, de a lemez utolsó dalában is ért némi meglepetés, amint a Plini röpke fejbiccentéssel üdvözli a „jó öreg hagyományt” és lefektet zárásképpen egy nyolc perces prognótát, hárfa szólóval (Amy Turk) megfejelve. A dal egy kis szépséghibája, hogy Steve Vai irdatlan munkásságának egy hangyafaroknyi szeletét majdhogynem bekopipésztelik a felvezető riffbe, de ez annyira evidens, hogy vehető poénnak is. Végül, bár nem nevezhető gyengének, az Ona/1154 című szerzeményen érzésem szerint még agyalhattak volna igaz, finomkodásaival így is elmenne háttérzenének mondjuk egy “fotelek és kispárnák” ikearészlegen.
A korong nyolc dalt tartalmaz, harminckilenc percben. A térhatás-effektek bőkezű használata és a hangszerelés miatt a háttérben folyamatosan ott bujkál valami apokaliptikus hangulat, de igazából soha nem jön el – az általam nagyon várt – világvége, és a dalok kiegyensúlyozottra keverésével is mintha erősen vigyáznának erre.
A homogén polírozottság egy olyan kíméletes megszólalást eredményez, amely ezt a különben komplex zenét nagyobb közönség előtt is fogyaszthatóvá teszi (random közösségi tereket lehetne kidekorálni vele) és sejthető, hogy a rétegzene besorolás meghaladása lehet a Plini célja ezzel. Ugyanakkor a zenei tartalom szerencsére van annyira fordulatos, meglepő, játékos és elegáns, hogy válogatós füleknek is nagyvonalúan osztogasson mannát.
A gyakran nagy hangközökkel és a megfordításaik ellenpontozásával épített dallamokat a hangszerek részletgazdagon adják-veszik, változatos ritmikákkal. A témákat gyakran szelik ketté dinamikai fordulatok és lehalkulások, szinte egymásba úszva, az említett kiegyensúlyozottság jegyében. Szerettem volna arcbamásszóbb, prominensebb váltásokat hallani és bevállalós gitárszólókat (aka nyolcvanas évek shred, ja) de az „Impulzushangok” így is tetszik, mert megtalálja a helyét a zenehallgató fejében. Csak rá kell hangolódni. Minimum négy dal felkerül a modern metál lejátszási listámra is, a „progmetál smooth jazz-e” könyvtárba.
Ha korrekt, viszonylag könnyen fogyasztható, de a komplexitást és elmerülés-élmény esélyét is felkínáló, környezetbarát lemezt akarsz hallani, ne hagyd ki. Azt is megtudod, milyen az újgenerációs gitárzene egyik irányzata mostanában. Ha pedig belezúgnál, a Plini weboldalán digitálisan illetve bakeliten aláírva is megvásárolható az album, de akkor már lemezborítós bögre, póló, puzzle és illatos gyertya is tanácsos lehet hozzá, ugyanonnan.
Egy napsütéses vasárnap délelőtt elindítottam a lemezt a rukkolás /mocarellás rántotta mellé és kábé tíz perc után a nő ennyit kérdezett: – Mi ez? – Plini. – Szép. – Ja, azon a földrészen nyomatja, ahol Kylie Minogue meg az AC/DC. – Akkor is szép.