Pofátlan lopás vagy főhajtás?

Mike Amott hathúrgyilkos (fotó) találta ki és vitte sikerre a melodeath monstrum Arch Enemy-t, melynek élén 2014 óta a kanadai vegán Alissa White Gluz hörög rendületlelnül, Amott bátyó mellett meg Jeff Loomis hathúróriás pörköl oda időnként egy-egy jófajta shredremeket. Szívesen hallgatom a csapat lemezeit, mindig bejött a gitárdallam vs. brutál hörgés-cucc, és a július 29-ére beharangozott Deceivers albumról harmadikként közzétett lemeznyitó Handshake With Hell-ben Alissa bebizonyítja, hogy a nem mindennapi hörgés mellett remek énekes is. Ha ezt a kettőt koncerten is ilyen szinten „ki tudja békíteni egymással”, valamit nagyon tud.

A dal egyébként Amott tapping-bevezetőjével startol (a dal további szólóiban is lelkesen alkalmazza hősünk ezt a technikát), majd a következő mintegy hat percben egy lendületes, tipikus Arch Enemy-szám kerekedik. Mint ilyen, tetszik is, közben Amott szólózik nagyokat, majd Loomis is „szóhoz jut” (a szólók aránya 3:1 Amott javára), jó a refrén, pöpec a dal. Hogy miért maradtam mégis keserű szájízzel a dal meghallgatása után? A már említett refrén miatt. Vagány, meg minden, a szépséghiba csak az, hogy ezt Yngwie J. Malmsteen 1984-es debütje (Rising Force) As Above So Below című dalában már megírta. Ha Amotték módosítottak is itt-ott keveset rajta, ez akkor is az a dallam. Lehet, velem van a baj, de ekkora nyúlásokkor engem elveszítenek a fiúk-lányok. Hiszen, amint azt korábban bebizonyították, ennél többre képesek. Vagy csak főhajtás lenne Malmsteen előtt?

Fotó: loudwire.com