Előző és mostani interjúnkban a hamarosan öt előadással startoló István, a király Székelyföldi Nagyprodukció gitárosait faggattuk. A Lőrincz Imrével készült beszélgetést itt olvashatjátok, míg az alábbiakban a Nagyenyedről a kilencvenes években Sepsiszentgyörgyre költöző, és a helyi és erdélyi gitárszíntér azóta is egyik meghatározó zenészeként tevékenykedő Makkai Öcsivel folytatott beszélgetést tesszük közzé. A gitáros/énekest egy finom reggeli kávé mellett kérdeztük többek között arról, hogyan néz ki ez a produkció belülről, egy gitáros szemével.
– A kérdés, ami elsőre adja magát: mikor és milyen körülmények között hallottad legelőször az István, a királyt? Mesélnél erről?
– Persze, szívesen! Visszanyúlik ez az időszak még a gyerekkoromig. Nálunk a családban volt zenei múlt: már nagyapám is hegedült, brácsázott, nagybőgőzött, én is hegedültem a kezdetekkor. Aztán egyszer a magyarországi rokonaink által hozzánk került az „István, a király” és onnantól az öregapám rendszeresen azt is hallgatta – persze a kommunisták miatt csak fülhallgatóval. És onnan indult ez az egész. Emlékszem ahogy az öregem mindig számolta, hogy Nagy Feró hányszor kiabálja a „Nem kell!”-t.
– Milyen benyomást tett rád a rockopera gyerekként?
– Ennek akkoriban volt egy olyan hatása, tudod, mint amikor beleégetnek egy számítógépes chipbe valamit, ami valahol hátul, a háttérben örökre ott marad, beégve. Most utólag derült ki igazán, hogy tulajdonképpen milyen nagy hatással volt rám úgy a zene, mint a szövegek is; annak ellenére, hogy a latin szövegrészeket akkoriban nem is igazán értettem, mivel egyes helyeken nem is volt teljesen érthető, például, hogy mi a fenét énekel a kórus.
– Zenészpályafutásod alatt volt-e alkalmad játszani már a dalok némelyikét?
– A „Szállj fel szabad madár” meg az „Oly távol vagy tőlem” dalokat, nagyjából ennyit. Korábban zenészként ennél jobban nem merültem el az anyagban, hogy tulajdonképpen mi is van a műben, így a struktúra, a hangnemek, a skálák stb. szempontjából sem.
– Hogyan kerültél a mostani produkcióba?
– Szilágyi Zsolt, az előadás ötletgazdája keresett meg még 2019 decemberében, hogy nem lenne-e kedvem egy ilyen projekthez. „Dehogynem! Persze!” – válaszoltam azonnal. Ez kábé ennyi volt. Aztán felsorolta, hogy nagyjából kik lesznek a további hangszeresek „..ó hát akkor méginkább!” Szóval egyből láttam benne fantáziát.
– Rutinos gitáros/énekes vagy, sok évtizeddel a hátad mögött. Kihívást jelent a darabban játszani?
– Hogyne! Itt a pontosság a legnagyobb kihívás, mivel ez a mű nem az imprókról szól. Tény, hogy egy-két szólót kiegészítek, meg rakok be plusszokat illetve van, hogy helyenként kicsit másként játszom, de azért a mű nagy részét be kellett kívülről vágni, rendesen. És olyan dolgok vannak, amikkel a klasszikus rockzenében nem nagyon találkozol… hogy Szörényiék annak idején ezt hogy írták meg, kinek a segítségével, hogyan csinálták, nem tudom, mindenestre nagyon komplex. Olyan akkordfűzések is vannak, amelyeket most is nehezen jegyzek meg. Rengeteg apró bejátszás, szerintem azokat improvizálhatták a stúdióban és egyszerűen bent hagyták, mert utólag jól szóltak. Amúgy szerkezetileg egyszerűek lennének, egy tonika-domináns-szubdomináns alapon az egészet el lehetne játszani, de mivel több gitárt is felvettek egymásra az eredeti műben, a részletek és a sorrend nagyon fontosak. Már a felkérés idején tudtam, hogy ezt egyedül nem tudom megcsinálni úgy, hogy az jó legyen. Hiányosan talán igen, de jól biztosan nem. Egyértelmű volt, hogy ide több gitár kell, talán még a kettő is kevés hozzá.
– Miben különbözik ez korábbi projektjeidtől, bandáidtól, koncertjeidtől?
– Olyan zenekarban még soha nem zenéltem, ahol ennyi hangszer szólal meg egyszerre egy időben. Például Istinek (Sztakics István, billentyűk – szerk, megj.) konkrétan öt szintije van felcuccolva, ezekből néha egyszerre három is szól. Aztán ott van Zaki (Pál Zakariás, billentyűk – szerk, megj.) negyedik billentyűs hangszere és van, hogy én is berakok egy-egy hangszerszimulációt a gitáromon, hogy még telítettebb legyen a hangkép. Végül a kórus, a szimfonikus zenekar, tehát ez a hangszerelés ebben a formában minden eddigit felülmúl.
– Hogyan dolgoztok össze Lőrincz Imre gitárossal? Az eredeti témákat játsszátok hajszálpontosan? Vagy át lettek gyúrva?
– Imrével szétosztottuk a gitártémákat egymás között. Amúgy ő a negyedik gitáros volt a produkcióban akit kipróbáltunk és végre bevált.
– Szóval leültünk ketten papír-ceruzával, hogy na, akkor ki mit játszik. Itt van négy hang, hogyan játsszuk? Kipróbáltuk, szól? Nem szólt. Miért nem szól? Mert nem halljuk, hogy mit játszanak az eredeti felvételen. Mert sok helyen tényleg nem hallani. Jó, akkor vegyük lépésről-lépésre. És így térképeztük fel az egész művet.
– Ez egy elég hosszadalmas munka volt, a végén meg hangszíneket is kellett egyeztetni, hogy jól szóljanak a gitárok együtt, hogy az össz-gitárhangzás ne szúrjon, ne csípjen.
– Milyen cuccokat használsz az elődásban? A teljes hangútra gondolok, a pengetődtől a hangfalig.
– Kezdjük a Dunlop Petrucci pengetővel, mert azzal pengeteg. Kicsit kemény pengető, de megszoktam és nagyon jó hangja van. Sokan mondják, hogy a pengető nem számít, de igazából minden pengető másként szól, elég ha Brian May érmeire gondolunk. Elixir 9-esekkel felhúrozott Godin LX gitáron játszom, szerintem a világ legjobb piezzo-ját pakolták bele. Seymour Duncan custom hangszedők, 22 bund, stb. egy nagyon cuki gitár, változatos hangszínekkel, teljesen odaillő hangszer. Amúgy szerintem hangzásban veri a Gibsont is.
– Aztán használok POD HDX-et, amelyet HD-packekkel fejlesztettem tovább. Egy Y-switch útválasztóba megy be a hang és backupnak egy Music Man Silhouette-t készítek elő a színpadra, ha véletlenül bármi történne a Godinnal, legyen egy második gitárom. Ez az elektromos hangzás. Az akusztikus részekhez, a Godin piezzo-jának kimenetét egy TC Helicon Voicelive 3-ba küldöm és ott minimális kompresszor majd reverb és a cucc DI-box egységéből megyek egyenesen a PA-ba. Ennyi.
– És hogyan monitoroztok? Mit kérsz a monitorba egy ekkora produkciónál?
– A zenekarral fülmonitorozást használunk, én dobot kérek legtöbbet, és kevés álló-tamot is, mivel gyakran én kezdem a dalt és azzal kell együtt játszanom. Ezen kívül egy metronóm is folyamatosan megy a fülemben és persze basszusgitárt, billentyűket és az Imre gitárját. A szólistákból nem igazán kérek a keverésbe, mert túltelítődik a hangképem és nehezen lehet úgy pontosan játszani.
– Van-e kedvenced a dalok között?
– Nincs kedvenc dalom. Természetesen a szólókkal teletüzdelt számokban jobban oda lehet nyúlni a hangszerhez, de mindegyik dalban van energia. Az „István, a király” egy ilyen mindenféle stílusú és hangvételű dalokkal összerakott, nagyon jól kitalált és nagyon jól megírt, sokoldalú darab. Nincs kedvencem, mindegyik jó.
– Vannak bemelegítési technikáid? Van valamilyen vészforgatókönyved arra, ha valami nem jól sülne el?
– Nem használok semmilyen különleges bemelegítési technikát. Viszont a gitározás mellett egy énekmikrofon is be van kötve hozzám, mivel a súgó szerepét is el kell látnom. Ez úgy alakult ki, hogy mivel a rockzenekari próbákon az utóbbi másfél- két évben nem voltak szólisták, végig nekem kellett énekelnem a próbák alatt, mind a huszonnégy dalban, tehát ismerem a vokálokat. Ezt ki is használtuk a produkcióban és így előttem is van mikrofon, ami szintén a VoiceLive-ba megy tovább.
– Csak akkor énekelek, ha valamelyik énekes mikrofonja véletlenül leáll, vagy bárki elfelejti a szöveget, olyankor besegítek. Ezt találtuk ki vészforgatókönyvnek. Hiszen a nézők elsősorban a szólistákra kíváncsiak. Persze a zenekar hozza az alapot stb., de nem mi vagyunk a legfontosabbak, látvány szempontjából is a háttérben vagyunk, egy kis emelvényen.
– A nézőket leginkább az érdekli, hogy hogyan énekelnek a szereplők. Ezért inkább az énekesek támogatására kellett felkészülni, ha technikai hiba lépne fel, vagy valaki elfelejtené a szövegét mert lámpalázas – ami előfordulhat főleg azoknál, akiknek nincs nagyszínpadi tapasztalata.
– Két szólista-szereposztással is játsszátok a darabot. Eltérő hozzáállás kell a zenekar részéről a váltásnál?
– A két szereposztás két külön egyéniség, két külön csomag, két külön gépezet. Az egyik ettől jó, a másik attól jó vagy szebb, és mindkettő mástól izgalmas. Egyik sem rosszabb vagy jobb, hanem más. És bár pont ettől izgalmas ez az egész, a zenekar hozzáállásában nincs különbség, mindkét szereposztással a lehető legjobbat hozzuk magunkból.
– Evezzünk kicsit személyesebb vizekre. Idén jelent meg a „Feelings” című saját dalod videója a ‘tube-on. A „Back in Time” zenekar és az „István, a király” produkció mellett érlelődik egy nagyobb hangvételű, Makkai Öcsi hangszeres anyag is?
– Már rég készülök egy ilyenre. A „Feelings” dal is egy régi nóta és a pandémia miatti leállás tette lehetővé, hogy egyáltalán meg tudjam csinálni. Nem is a dalírás a legnehezebb, hanem a kivitelezés. Nagyon időigényes egy albumot elkészíteni, megtalálni a jó szandot, hangszereket, felvételek, keverés stb. Jelenleg sok más dolog élvez prioritást az életemben, például a családom, így lassan haladok ezzel. Nagyon sok felvételem van, amiből lehetne dolgozni, egyelőre időm nincs elég hozzá. De tervben van folytatni.
– És végül, van még olyan óriásprodukció, amiben szívesen gitároznál?
– Persze. Hát figyelj, a Falat (Pink Floyd, The Wall – szerk, megj.) el tudnám képzelni profin megcsinálva. Ha azt kérded, másik rockoperában már nem szívesen zenélnék, mert azt hiszem, fölösleges lenne. Az „István, a király” egy alapmű a műfajban. Persze megoszlanak a vélemények, vannak akik azt mondják, hogy elcsépelt, sokezerszer meghallgatott darab de más, amikor az ember hallgatja és más, amikor játszik benne. Hasonló kaliberű magyar rockopera nem hiszem, hogy volt vagy lesz. Ettől érdekes.
– De visszatérve: igen, szívesen gitároznék a Falban egy rendes, profeszionális előadásban. Az is nagyjából egy másfél órás anyag, valószínű pont ennyi munka lenne vele, ha nem több.
– Köszönöm a beszélgetést, és hajrá agusztus 20-án!
– Szívesen, én is köszönöm, és sok sikert a bloghoz!