„Számomra ez az egyetlen járható út”

Patrick Mameli az 1986-ban alakult Pestilence alapítója. A gitározás mellett 1991-től a mikrofonnál is teljesítő frontemberrel a holland death metal intézmény júniusban megjelenő kilencedik, Exitium címet viselő lemeze mellett dalszerzésről, gitározásról és járványhelyzetről is beszélgettünk.

– Hogyan írsz dalt? Mivel indul a folyamat? Egy riffel? Netán egy dallammal?

– Attól függ, éppen hol vagyok, illetve milyen a hangulatom. Soha nem ülök le azzal, hogy most dalt kell írnom, ez nálam nem így működik. Ha így tennék, erőltetett lenne a végeredmény. Olykor egy dallam pattan ki a fejemből, máskor egy ritmus indítja el a folyamatot. Három évig tanultam dobolni, így magam írom meg a dobtémákat is. Ezeket a dallamokat, illetve ritmusokat megjegyzem, vagy rögzítem a telefonommal. De igazából bármi beindíthatja a dalszerzést, lehet akár egy mondat ritmikája is. Igazából nem tudatosan működik ez nálam, nem olyan, mint amikor üzemanyagot teszel az autóba és már megy is. Ha van egy ötlet, remek, azonban, ha nincs ihlet, amint már említettem, nem erőltetem a dolgot. Amikor kipattan a szikra, próbálom a maximumot kihozni abból. Ideális esetben itthon talál rám a múzsa, akkor egyszerűen besétálok a kis stúdiómba, és hozzálátok az adott téma rögzítéséhez. Aztán lehet, hogy amikor ismét meghallgatom, már nem találom elég jónak. Ilyenkor nem szöszölök vele, egyszerűen ejtem, hiszen nem szeretem javítgatni, kikalapálni az eredeti ötletet, az egésznek áramlatként kell folynia.

– A zene vagy a szöveg születik előbb?

– Az esetek többségében a zene, de például a hamarosan megjelenő Exitium írásakor előfordult, hogy két sor, vagy akár egy kulcsfontosságú szó bekattanásával indult a dalszerzés. Ahogy mondtam, az egyes szavak ritmusa meghatározó, van, hogy aköré építem fel a dalt. Van, hogy éjjel egy dallammal a fejemben ébredek, és akkor azonnal le kell mennem a stúdióba, hogy „megfejtsem” az adott témát. Általában a zene jön előbb, ám az utóbbi pár évben új hangszerelés-technikákkal kísérleteztem. A saját zenémen kívül mást nem igazán hallgatok, például metalzenét egyáltalán. Van, aki szerint ez nem „vagány”, ám számomra ez az egyetlen járható út. Ugyanis szivacsként szívok magamba minden zenét amit a tévében vagy a világhálón hallok, látok, aztán kielemzem, és onnantól az akarva-akaratlanul hatással van rám. Ezért próbálom magam távol tartani a más zenekarok hatásától. Nyilván, tudom, mi történik a színtéren, például most jött ki az új Cannibal Corpse-lemez (Violence Unimagined – szerk.), ám számomra nehéz lenne azt végighallgatnom, mert tudat alatt hatással lenne rám. Úgyhogy épp csak belefüleltem, hogy megízleljem, mit csinálnak a srácok, aztán igyekszem elfelejteni az egészet. Szerencsére ők nem ugyanazt játsszák, mint a Pestilence, így „biztonságban vagyok”. De a legbiztosabb az, ha nem hallgatom mások zenéit.

– Említetted, sokan nem nézik jó szemmel, hogy nem hallgatsz metalt. Amikor 2018-ban a legutóbbi lemezetek, a Hadeon megjelenését követően Bukarestben koncerteztetek, kizárólag az első négy lemezről játszottatok dalokat, és tudtommal a teljes turné ilyen retro-jelleggel bírt. Vélhetően a szervezők kikötése volt ez, hiszen dalszerzőként nyilván az új lemezről játsztál volna legszívesebben. Kreatív művészként hogyan érint a rajongók és szervezők efféle beszűkült látásmódja?

– Nagyon frusztráló, és ez az egyik ok, amiért korábban feladtam a Pestilence-t. Nem csak a lemeztársaságok és általában a zeneipar szarságai miatt tettem. Nem szeretem igazán a zeneipart, hiszen mint minden, amit a pénz irányít, elveszítette a lényegét. Már minden az üzletről szól elsődlegesen, nem pedig a zenéről, emiatt már nem izgat annyira. Ugyanez a helyzet, amikor a legtöbb országban a koncertszervezők a Pestilence-nek nem adják meg a „tiszta lap” lehetőségét, hogy azt játsszuk, ami szerintünk a legjobb. Számukra a Consuming Impulse (1989) és A Testimony Of The Ancients (1991) a legfontosabb lemezeink. Pedig már olyan régen jelentek meg, és azóta rengeteg lemezt készítettem. Ez számomra olyan érzés, mintha zenei börtönbe zárnának, hiszen olyan dalokat kell játszanom, amelyeket igazából nem akarok. Úgy értem, szeretem azokat a számokat, és néhány közülük kiállta az idő próbáját, másokból sláger lett, ha használhatom ebben a műfajban ezt a kifejezést, és ez mind remek. De ez esetben mi értelme volt jobb zenésszé válnom, új dalokat írnom? Néha úgy érzem magam, mint egy wurlitzer, amelyikbe bedobják a pénzt, én meg eljátszom kedvenc dalaikat. De ember, ott van a Hadeon, az Obsideo vagy éppen a Doctrine, nekem meg minduntalan az első 2–3 lemez dalait kell játszanom! Értem én, hogy vannak generációk, amelyek a Comsumingon és a Testimony-n nőttek fel, de nem várhatod el egy zenésztől, hogy kizárólag azokat a dalokat játssza, hiszen azóta sokkal jobb gitárossá váltam, a hangom is változott, minden lemezzel próbálok fejlődni, valami jobbat nyújtani, mint a legutóbbi albumon. Így, amikor a karrierem kezdetén írt dalokat kell játszanom, igazából a jelenlegi képességeimnél gyengébb teljesítményt kell nyújtanom. Ugyanakkor azt is furának találom, hogy akárhányszor egy új lemezzel jelentkezem, azt a korábbiakhoz hasonlítják. „Hát, nem egy Testimony, szóval nem jó”, mondják. Ember, lehet, hogy más, de ez nem jelenti azt, hogy nem jó! Kicsit nyitottabb elmével kellene zenét hallgatni, és el kellene gondolkozni azon, vajon egy-egy lemezen miért azt a zenét írom, amit? Hiszen utóvégre az összes Pestilence, a lényeg nem változott, csak a produkció lett jobb, minden alkalommal más zenészekkel dolgozom, és a dalok velem együtt fejlődtek. Rengeteg jó dal van a Hadeonon ahogy az Obsideon és a Doctrine-on is, amelyeket szeretnék koncerten játszani, nem beszélve a közelgő Exitiumon található számokról, amelyek csodálatosak! Számomra gyilkos érzés lenne úgy turnéra menni, hogy nem játszhatom az új dalokat. Jövőre, amennyiben ez a Covid-dolog lecseng, Testimony-turné következik, ahol a teljes albumot előadjuk. Ám bízom benne, hogy azt követően az emberek velem együtt továbblépnek, és képesek lesznek élvezni, ahogyan az Exitium dalait játszom koncerten. Nemrég jött ki az első dalunk, a Morbus Propagationem, és a reakciók többsége nagyon kedvező. Persze, sokan hasonlítgatják a Testimony-hoz, de nem érdekel. Örülök, ha tetszik nekik a dal. Nem könnyű zenésznek lenni, hiszen szívből írom zenét, és a negatív visszajelzés rendkívül romboló hatást tud gyakorolni rám. Nehéz, hogy miközben egyre jobb zenésszé válok, folyamatosan visszarángatnak, hiszen állandóan a Testimony dalait kérik tőlem.

– Hogy lezárjuk ezt a fejezetet, a Testimony utódján, a Spheres-ön komoly jazz dolgokat hallhatunk, és a későbbi lemezek is bővelkednek technikás kompozíciókban. Mesélj arról, hol, hogyan fejlesztetted a gitártudásod!

– Négyévesen kezdtem nyüstölni a hangszert, és ahogy fejlődtem, megfordult a fejemben, hogy beiratkozom a konzervatóriumba. Azonban végül úgy döntöttem, mégsem teszem, hiszen azok a jazzgitárosok, akikkel lógtam, a zenesuli elvégzése után teljesen egyformán szóltak. Bár kitűnő zenészek, ugyanazokat a dolgokat tanulták, ugyanazokat a sémákat alkalmazzák, és én el szerettem volna kerülni ezt a limitáltságot. Kezdetben inkább autodidakta módon tanultam, hallásból szedtem le egy csomó mindent. Aztán 12–13 éves lehettem, amikor gitározás közben kezdték mondani, hogy az egy Em7, meg hasonlók, ami igazából csak annyit változtatott a dolgon, hogy onnantól kezdve már nevet is tudtam adni annak, amit éppen lefogtam a hangszeren, így kezdtem elméleti dolgokkal is foglalkozni. Olyan, mint amikor kisgyerekként egy autót látsz, ám nem tudod megkülönböztetni a márkákat, csak évekkel később. Úgy vélem, jó, hogy kezdtetben mindent hallásból tanultam meg. Természetesen nem death metallal kezdtem, gyerekdalok voltak, amiket a rádióban adtak. És, bár fogalmam nem volt róla, hogy éppen milyen akkordot fogok, a rádióval együtt játsztam a dalt. Ám ez nem egy nagy dolog. Luca unoktestvérem Szardíniában például sokkal jobb nálam. Ő bármit meghall, legyen az akár Allan Holdsworth, azonnal játssza. Ez családi vonás. Rendkívül muzikális család vagyunk, és anyukám, amint felfedezte ezt az adottságomat, állandóan támogatott, noszogatott, hogy „tanulj gitározni, gyakorold a dobolást”. Most pedig épp billentyűsökön tanulok mindenféle jazz-dolgokat. Több különféle projektem van, hiszen rengeteg zenei ötletem halmozódott fel. Most, amikor nem nagyon lehet egyebet csinálni, sokan keményen kezdenek inni unalmukban, ám én remekül érzem magam: zenét írok, ami igazán boldoggá tesz.

– A gitárszólókat előre megírod, vagy stúdióimprovizációk?

– Számomra egy-egy gitárszóló születése a legizgalmasabb dolog. Sosem írom meg előre. Leülök, meghallgatom a dalt, ismerem az azt felépítő akkordokat és az összes lehetséges hangvariációt, a rendelkezésemre álló hangokban pedig meg kell találnom a dallamot. Egyszerűen csak játszom. Így egy dalra születik mondjuk tíz szólóváltozatom, amelyeket újrahallgatva, kiválasztjuk a legmegfelelőbbet. De a többi is nyugodtan mehetne lemezre. Mindent improvizálok, semmi nincs előre kitalálva, megírva. Számomra ez az egyetlen járható út, hiszen óriási szabadságérzettel tölt el. Koncerteken ugyanez az ábra. Természetesen, vannak jellegzetes részek, mint mondjuk a Land Of Tears szólója (Testmony Of The Ancients – szerk.), amelynél ragaszkodom az albumon hallható változathoz, de a szólók nagy része koncerten is improvizáció. Sok gitáros van jelen a közönség soraiban, akik értik, amit ezáltal ki szeretnék fejezni, és elemzik a hallottakat. Ilyenkor koncert után jókat beszélgetünk, sokszor meglepődnek, mennyire részletbe menően mesélek nekik egy-egy impróról. De több, mint harminc éve ezt csinálom, kialakult egy jellegzetes stílusom, amit próbálok a lehető legzeneibbé tenni úgy, hogy közben az egyes szólók előadása technikailag komoly kihívást jelentsen számomra. Máskülönben nem érdekes az egész. Régebb rengeteget hallgattam Allan Holdswort-öt, ám, mivel nem szeretnék úgy szólni, mint ő, már nem hallgatom, ahogy mást sem. Tudom, őrület, de kizárólag a saját zenémet hallgatom. Nem azért pörög a lejátszóban naponta a Pestilence, mert annyira élvezem, hanem önkritikusan elemzem a dalokat, arra próbálok rájönni, hogyan csinálhatnám legközelebb jobban a dolgokat.

– Beszéljünk kicsit a kanyarban levő Exitiumról. Az összes dalnak latin címet adtál. Konceptalbumot írtál ezúttal?

– Az összes Pestilence albumról elmondható, hogy az egyes dalok egy adott téma körül forognak. Ilyen értelemben az összes lemezünk konceptalbum, így az Exitium is, azonban nem a latin címek miatt. Minden alkalommal a zenéhez illő szövegeket írok. A Resurrection Macabre (2009 – szerk.) lemez óta az összes zenét és szöveget éb jegyzem a Pestilence-ben. Nem azért mert diktátor lennék, vagy náci vagy Hitler, ahogy egyes retardáltak vélik. Ha egy új Pestilence-lemezt hallasz, az első hang után tudod hogy az Patrick Mameli, mert ott vannak a jellegzetes, azonnal felismerhető riffjeim. Azért is nem hallgatok más zenét, hogy megőrizzem a stílusunk tisztaságát. Az azonban nem igaz, hogy a többieknek előírom, mit játszhatnak. Általában az van, hogy elkészül a dal váza, és bár a dobossal megosztom az elképzeléseimet, azt játszik a stúdióban, amit szeretne. Ugyanez az ábra a basszusgitáros esetében is. Főként az új albumon. Ezek a srácok annyira jók, hogy nem kell megmondanom, mit és hogyan játsszanak. Érdekességként mondom el, hogy Michielnek (Michiel van der Plicht dobos) nagyon megtetszett néhány, a demókra általam feljátszott dobtéma, így azokat utólag ugyanúgy dobolta fel a stúdióban. Kitűnően együttműködtünk a felvételeknél, ahogy Joost vd Graaf basszusgitárossal is, aki őrült. Egy zenei vulkán, aki mindent bele akart pakolni a dalokba, folytonosan nyugtatgatnom kellett. Kitűnő csapatot alkotunk, beleértve Rutger v. Noordenburg gitárost is, főként, hogy mindannyian hollandok vagyunk. Így egyszerűbb az utazás, továbbá ugyanazt a nyelvet beszéljük, és megegyező a gondolkodásmódunk.

– Az Exitiumról elsőként a videóval megtámogatott Morbus Propagationem című dalt tettétek közzé, amely egy vírus terjesztéséről szól. A Covid19-re utalsz a szövegben?

– Egy, az ember által szándékosan terjesztett vírusról írtam a dalt, és a szövegben rengeteg metaforát használtam. Nem beszélek Covidról, és bár vannak arra utaló jelek, azt sem mondom, hogy azt az ember állította volna elő. Általában nem a mainstream médiát követem, több forrásból tájékozódom a világ dolgairól. Persze, a dal akár arra is vonatkozhat, ami napjainkban történik. A Pestilence soha nem szólt kizárólag brutális, véres, belezős dolgokról, zombikról, mint mondjuk a Cannibal Corpse. Mindig kicsit filozófikusabb módon közelítettünk az egyes témákhoz, és ez jelen esetben sincs másképp. Tömeggyilkolásról, az emberek „beetetéséről”, a fő mozgatórugónak számító és emberéleteket megmérgező rejtett erőkről, mint a pénz, kapzsiség, irigység és hasonlókról énekelünk. Hamarosan 53 éves leszek, nem beszélhetek zombikról. A kibaszott zombik nem léteznek tesó, ébredj fel!

– Koncerteken a Pestilence nagyon precízen, feszesen vezeti elő a dalokat. Sokat próbál a zenekar?

– Ellenkezőleg, alig próbálunk, hiszen nem igazán vagyok annak a híve. Úgy vélem, ha már tudsz biciklizni, többé nem kell leckéket venned. Persze, ha gyorsabban szeretnél tekerni, vagy különféle trükköket elővezetni, gyakorolnod kell egy keveset. Több, mint harminc éve zenélek, és 1–2 próba elegendő ahhoz, hogy a kulcspontokat azonosítsuk, és egyben szóljon a zenekar. Semmiképp nem játszunk el egy dalt tízszer, hogy tökéletesen megszólaljon, mert szerintem a zenélés nem erről szól. Az inkább olyan, mint a gyári szalagmunka, ahol ugyanazokat a műveleteket ismételgeted. Koncerten fő célunk a közönség lenyűgözése, és erre véleményem szerint az egyetlen mód az, ha vannak wow-pillanatok. Ezeket pedig a rutin megöli. A Pestilence mindenkori legénysége magasan képzett zenészekből áll, akik kitűnően vezetik elő a zenémet, nincs szükség agyonpróbálni a produkciót.

– Beszélj kérlek az általad használt gitárokról, erősítőkről.

– Nagyon egyszerű fickó vagyok. Úgy vélem, a technológiai fejlődés olyan szintre jutott, hogy már nem élhetünk anélkül. Nyilván, nem ragaszkodom a Testimony-n elővezetett hangzáshoz, amelyet a Marshall fejek és ládák mellett Yamaha torzítópedál biztosított. Kemper Profilert használok, amelyen megvannak a saját beállításaim. A színpadon több sávra ugyanazokat a beállításokat teszem, hogy ha kapcsoláskor valamit elszámítok se legyen gubanc. Csupán öt különféle hangzásom van: egy a szólózáshoz, kettő a ritmusozáshoz, ezek közül egyikben oktávozó van a brutálisabb hangzásért, aztán phaser, meg egy tiszta hang delay-jel. Van egy HESU kabinetem, aztán ott a számomra készített Ignite-erősítő, de azt csak odahaza használom, hiszen túl értékes. Ami a gitárokat illeti, custom hangszereken játszom. Az egyetlen gitármárka, amit igazán szeretek, a Steinberger, de azokat már nem gyártják, ezért nagyon drága hangszerek. Korábban turnéra vittem a sajátomat, ám itt-ott megkarcolódott, ezért többé nem használom koncerten. Jelenleg a lengyel Druzkovski által készített custom gitárral turnézom. Remekül szól és rendkívül mutatós darab, a nyakon egy gyönyörű, a lemezborítóinkon rendre visszatérő szféra-berakás található, nagyon elégedett vagyok vele. Egyedi hangszer, így kissé féltem a turnékon, ezért a turnébuszon, a szállodában, mindenfelé magammal hordozom. Ami a pengetőket illeti, a számomra gyártott .73-asokat használom. Nagyon vékonyak, ám nem szeretem kínozni a húrokat. Kíméletesen pengetek, ezért több, mint harmincéves pályafutásom során talán kétszer szakítottam húrt.

– Június 25-én jelenik meg az Exitium az Agonia Records gondozásában. Említetted, amennyiben ismét turnéra lehet menni, jövőben a Testimony dalaival tesztek egy kört. Az Exitiumot is megturnéztatnátok?

– Szeretnénk. Bár jelenleg még egy hónapra sem tervezhetünk előre, hiszen minden bizonytalan a járványhelyzet miatt. Lehet, mindent lezárnak ismét, vagy talán azt mondják: „oltasd be magad, és kinyitunk mindent!” Ám nagyon sokan nem akarják beoltatni magukat. Én is közülük való vagyok, így más megoldást kell találnom, hogy turnézhassak. Lehet, nagyon sok teszten kell túlesnem, hogy egyes országokba beengedjenek, egyelőre nem tudom, hogyan lesz. Amennyiben a dolgok a terveink szerint alakulnak, a Testimony-turné befejeztével Dél-Amerikába mennénk az Exitium promóciós koncertkörútjára. Emellett a Possessed-del közösen tervezett USA-beli turnénkat 2022-re halasztottuk, ez is kitűnő lehetőség lenne az új dalok népszerűsítésére. Ezek azonban egyelőre csak tervek. Minden az egyes országok kormányaitól függ, főként attól, mennyire értékelik és támogatják a zenét, a kultúrát. Ugyanis itt Hollandiában a járványhelyzet tavaly márciusi kezdete óta mi, zenészek semmiféle anyagi támogatásban nem részesültünk. Egyetlen koncertünk volt egész idő alatt. Rengeteg koncertszervező munka nélkül maradt, koncerthelyszínek zártak be, így azt sem tudom, hol lehet majd játszani. Nagy szükségünk van az egész társadalom „újranyitására”. Az Exitium igazán erről szól: szerintem mindez okkal történik velünk. Sötét erők játszanak velünk a pénz miatt, és a normális eemberek számára nagyon nehéz normális életet élni, hiszen bárhová megyünk, eszünkbe juttatják, hogy itt van ez a gyilkos vírus, és vigyázni kell magunkra, különben belehalunk. Közben meg az egyetlen létező vírus a Pestilence. Az embereknek talpra kell állniuk, harcolniuk kell a jogaikért, a szabadságukért! Nézd, az USA-ban 22 államot újranyitottak. Szóval meg lehet csinálni. Mielőbb turnézni szeretnénk, hiszen azért készítünk lemezt, hogy az új dalokkal koncerten is örömet szerezzünk az embereknek!

_{Fotó: Marc van Peski}