Tizenegy év terméséből választott ki tizenhárom dalt Kovács Attila (alias Nihilak), a Varso, Watch My Dying, Superbutt, Nervekiller, I Divine, Bloodiest, Sear Bliss (elnézést, ha valami kimaradt) soraiból ismert gitáros a The Waiting Ones nevű instrumentális szólóprojektjének első lemezére. SZÓLÓLEMEZ, így, csupa nagybetűvel, hiszen amellett, hogy az összes hangszeren Attila játszik, a hangmintázást, dobprogramozást, keverést és masteringet is ő végezte, de a borítógrafikát is ő készítette, továbbá a fizikai formátumot részben újrahasznosított anyagokból, kézzel készítette. Igazi környezettudatos, underground „csináld magad!” (sznoboknak DIY) produkció. Ám a lemeznek távolról sem ez az egyetlen erénye.
Atyaúristen! Ez volt az első gondolat, ami a lemezt nyitó FoodChainSaw első hangjai hallatán belémnyilallt. Pontosabban az, hogy „Tony Iommit elütötte egy gőzmozdony!” Az albumot keretbe foglaló „Who`s the guy in the closet?” kérdés után a nyitó doom-riffet ugyanis valósággal elsöpri a gőzmozdonyszerűen zakatoló gitár. A gitárszóló kitűnően oldja a gyors darálás által felhalmozott feszültséget, és, ahogy az összes dalban, itt is megjelennek apó „finomságok”, mint a szóló után a fő riffet a háttérben támogató, leheletfinom, kísérteties dallam. A dalok nagyon eltérő időszakokban születtek, és az épp aktuális zenekarok mellett számos egyéb, rendkívül széles zenei palettát felölelő hatás fellelhető azokban. Ennek megfelelően a lemez változatos, ugyanakkor egységesen szól. És nagyon Attilásan. Épp ezért nem ragaszkodom ahhoz, hogy az olykor nyilvánvaló párhuzamokat kidomborítsam (csupán azokat említem meg, amelyekre mások vélhetően nem asszociálnak), ugyanis ezek Attila műhelyében teljesen „Nihilak”-ossá váltak. Bár a hús-vér zenészek híve vagyok, a programozott dobok sem rontanak az összhatáson, és ez újfent Attila tehetségét dicséri.
A Rakshasában az elszállós, illetve zúzós részek váltakoznak, és ez a szerkezet a dalt lezáró gitárszóló jellemzője is, amelyben a lebegős dallamok tekerésekkel feleselnek. Valamiért a zúzós részeknél a Barbaro zenekar neve ugrott be. A Twenty Nails – The Mirror Crack`d akkordbontásokkal fűszerezett, vontatott középtempója olvasatomban az egyhangúan, szürkén tovaszálló évek nyomasztó hatását idézi, míg a The Certain Exuberance and the Inventor of Scrabble egy olyasfajta, kitűnő riffekkel és aggresszív, tremolóvarázsló szólóval felvértezett zúzda, mint amikor az ember dühében összetör mindent, ami a keze ügyébe kerül, majd hirtelen lenyugszik. A doomos befejezésben még a kimerült zihálást is hallani vélem. Nagy kedvencem a Magma. Nem csak a dobgép miatti Laibach-szerű mechanikus hatása, mélyről felbugyogó riffje, igéző szintidallamai azonnal beszippantanak. A riffről nagy kedvencem, Trey Azagthoth neve ugrott be, nálam ugyanis ő tud a lélek bugyraiban ilyen mélységekbe leásni. A dalt gyönyörű gitárdallamok zárják.
Az alig több mint egyperces, ambient Chrysalist a gyönyörű képeket festő Bloom követi, amely a Sear Bliss legutóbbi, Letters From The Edge albumáról sem lógna ki, melynek borítóját ugyancsak Attila festette. A habot a tortára a hangulatos gitárszóló teszi fel. A Those Who Love To Be On The Road címének megfelelően utazós, rockosabb hangzású, a vezérdallamot fifikás riffel kísérő, remek szólóval megáldott darab. A „kurva kazettás” bekiabálással megspékelt Old Fool`s Caramel hangulatváltásai ugyancsak nem állnak távol a Sear Bliss zenéjétől, míg a Deconstructive Interference ambient dallamokkal, kántáló gitárokkal és súlyos riffekkel felvértezett utazás. Az Imago az előző dalt kitűnően levezető szösszenet, amelyet a The Resignation and The Wistfulness nyugisabb pillanatokkal megszakított őrült gitártémái követnek. A finálé előtti monumentális momentum, és az azt követő, kétlábgéppel kísért nyomasztó záróriff által nyújtott hangulatkavalkád a szerző kompozíciós zsenijét dicséri.
A lemez kitűnő levezetése a Specter. Ambient darab, ám, ahogy a Chrysalis és az Imago, úgy ez sem egyazon kaptafára készült. Itt zongoraalapra érkezik a gitárimpró, majd miután a két hangszer kéz a kézben sétál ki a teremből, nyomott gitár–billentyűhangokra érkezik a hallgatót kijózanító „So, Who`s the guy in the closet?” kérdés.
A For Those Who Love To Be On The Road nem tipikus gitáralbum. Leginkább egy kiállítás képeihez hasonlítanám a lemez tizenhárom dalát, melyek különböző hangulatokat ébresztenek a szemlélőben, hallgatóban. Könnyen lehet, mindenkiben más és más hangulatokat. Behatóbb ismerkedésért ajánlom a The Waiting Ones Bandcamp-, illetve Facebook-oldalait.
Pingback: Gitározás az alkotói szabadság jegyében - PONTHATHÚR