Yngwie J. Malmsteen Relentless (2010) című lemezén énekelt utoljára „külsős”, Tim „Ripper Owens személyében, szóval ez már a negyedik albuma a neoklasszikus gitározás megteremtőjének, amelyen egymaga állt mikrofon elé. Aztán lassan a hangszresek is kikoptak a Maestro mellől, olyannyira, hogy a Parabellum tíz dalában a dobok kivételével (Lawrence Lannerbach) Malmsteen játszik az összes hangszeren, csellót és timpanit (üstdobot) is beleértve. Bár a keverést és maszterelést nem Yngwie végezte, az egyik bajom a lemezzel a dobok és cinek borzasztó hangzása. Ebből a Relentless-en kezdődött betegségből talán már ki sem gyógyulnak Malmsteen albumai… Nem értem, hogyan szeretheti például a drótkerítés zörgésére hajozó lábcinhangzást, vagy a „szomszéd szobából” beszűrődő, tompán pufogó pergőt. A másik nagy szívfájdalmam Malmsteen énekhangja. Nem rossz, de korábbi énekesei után kcsit olyan, mint amikor Bruce Dickinson után Blaze Bailey próbálta meg a lehetetlent a Maidenben. A bluesosabb dalokban, ahogy azt némelyik korább lemezén is megtette, rendben van, ám a Parabellum négy énekes dala közül csak az Eternal Bliss lírájában nem érzem kevésnek a gitáróriás nyújtotta énekteljesítményt. Ám a dolgok jelen állását tekintve ez aligha változik a jövőben, hiszen Malmsteen kitűnően érzi magát egymagában eljátszogatva saját stúdiójában.
Ezt a két dolgot leszámítva azonban szeretem az utóbbi lemezeket is, jelen írás tárgyát beleértve. Egy sor pozitív dolog is tetten érhető azokat hallgatva, például Malmsteen gitárja – vélhetően a Seymour Duncan hangszedőkhek köszönhetően – a korábbinál (is) pengébben szól, és sok más gitárhíróval ellentétben Yngwie gitározása a korral egyre feszesebb, jobb. Sokan felróják neki, hogy képtelen a fejlődésre, megújulásra. Picit másképp látom, hallom ezt. Ne feledjük, stílust teremtett, amelyet azóta kismillióan másolnak, illetve építenek be saját hangzásukba. Gitározása utolérhetetlen, ezt bizonyítja számtalan többé-kevésbé ismert hathúrbetyár sikertelen abbéli próbálkozása, hogy egyik-másik dalát az eredetihez hűen tolmácsolják. Aztán Malmsteen zenéjében, hozzáállásában a komolyzenei komponens sokat nyom a latban. Például szólói szigorúan stúdióimprovizációk, számára az alkotás pillanata, az isteni szikra, a hangulat rögzítése a fontos, és ahogy Vivaldit nem intézzük el egy kézlegyintéssel, hogy „minden komozíciója ugyanaz”, vagy Paganinit nem vádoljuk azzal, hogy néhány trükkel sáfárkodott, amelyeket unalomig ismételgetett, egyébként meg túl sok hangjegyet pazarolt műveiben, talán nem árt, ha Malmsteen lefitymálása előtt figyelmesen meghallgatjuk egy-egy újabb albumát, figyelembe véve a fenti szempontokat.
Parabellum. Önműködő, gyorstüzelő pisztoly. Ez stimmel. Malmsteen épp így gitározik a hat instrumentális és négy énekes dalt tartalmazó lemezen. Ezek közül a korább emített okok miatt az instrumentálisak tetszenek jobban. A Wolves At The Doort indító kadencia első hangjai megnyugtatnak, hogy a megfelelő hanghordozót raktuk be a lejátszóba. A dal végig száguld, másodpercnyi pihenést csupán a szólót felvezető Paganini 24. Cappricciójának megidézése előtt engedélyez a hallgatónak Malmsteen. A Presto Vivace in C# Minor tempójáról címe árulkodik. A basszusgitár döngölő alapjára villámgyorsan felfűzött futamok dallamai azonnal beivódnak a fülbe. A Relentless Fury címe ellenére egy középtempós dal, amelyben Malmsteen dühét nem annyira a dörmögő énekben, mint inkább a gitárszólókban vezeti le.
Nem könnyű kedvencet választanom a hat instrumentlis kompozícó közül, hiszen annyira másak és lenyűgözőek, ám legyen az ókori latin mondásról elnevezett (Si Vis Pacem) Parabellum („Ha békét akarsz, készülj fel háborúra”), amelyben a béke és a háború is benne foglaltatik, 3.40-nél megindító slide-dal. Az Eternal Bliss a lemez lírai dala, amelyben először kerül elő (majd még három további kompozícióban) a nejlonhúros akusztikus gitár. A Toccata az „igazi” Parabellum, itt Malmsteen valóban gyorstüzelőre váltott, mintha ebben a 3:18 perces számban mindent el akart volna gitározni. A God Particle Black Star-os basszusalapra érkező isteni szikráját akusztikusgitár-téma foglalja keretbe, majd a Magic Bullett süvít el villámgyorsan a fülünk mellett, de nem is, inkább belopja oda magát. A (Fight) The Good Fight-ban Yngwie a gitározás mellett szavakkal is arra biztat, hogy a végsőkig küzdjünk a magunk igazáért, majd a nyolc perc fölé nyúló Sea Of Tranquility zárja az albumot, amelyben egy villámgyors akusztikus felvezető után az olykor tajtékzó, máskor szélcsendben ringató tenger képét festi elénk hangokkal Malmsteen. Summázva, ha jegyet adnék, 8-as lenne a maximális 10-ből, a két mínuszról korábban szóltam.